Csapásokon, dombok hajlatán,
kutyáink előtt fürgelábú dám
inal, űzik a kopóhadak.
Málhásaink hegynek tartanak.
Vadak jaja, erdők homálya
vár ránk erre az éjszakára.

Madarak szállnak, kósza lelkek,
a fák közt egymásnak feleselnek.

Testünknek a völgy lesz az ágy ma,
s a zavaros zöld hínárban,
ha mohás partot ér a lábunk,
a puha almon, hol meghálunk,
akár egy rozoga csónakot,
messze rúgunk mát, holnapot.

És eljön a boldog pillanat:
málháink suhogó fák alatt,
füvek, gyökerek hozzánk érnek,
altat, ringat a dús tenyészet.

Körülöttünk vak sötétség,
parázsló szemek az öldöklésért
villognak némán, de csak várnak
fenyegetően a lomha árnyak.

Majd reggel lesz újra, nyirkos reggel,
fásult aggyal, dermedt testtel
a havasok felé tartunk,
zúzmara, harmat,
zúzmara, harmat
mossa az arcunk.