Re-ményeinkkel táplált illúzióink foszlanak szét, amikor azt tapasztaljuk, hogy egy olyan átmeneti korban, mint amilyen a mostani, ez a küzdelem nemhogy csitulna, de még intenzívebbé is válik, mert a politikai átmenetre jellemző egyidejűsége az ellentétes céloknak és érdekeknek a kultúrharcot csak tovább indukálja.
A nyilvános tér uralmáért folyó marakodásban a köztéri alkotások megrendelői a praktikus szempontok, mint amilyen az olcsóság, gyorsaság, közérthetőség, ünnepélyesség, reprezentativitás stb. érvényesítésén túli célokat, amelyek összefüggenének a művészet mindenkori eszményeivel vagy különös, korhoz kötött és helyi követelményeivel, szinte egyáltalán nem vagy csak korlátozott mértékben tartottak szem előtt. Így válhattak a köztéri szobrok egyre-másra a közízlés foglyaivá, olyanokká, amelyek Robert Musil nevezetes, meglehetősen keserű megállapítását igazolják: ,,Nincs a világon még egy dolog, ami olyannyira láthatatlan lenne, mint egy emlékmű."
Ezt a rossz hagyományt sikerült megtörnie Éltes Barnának az általa létrehívott sepsiszentgyörgyi, JELEK című szobrásztábor programjával. Ennek a jól szervezett alkotói szimpóziumnak sikerült elkerülnie, hogy konkrét politikai-kulturális eseményhez, nevezetes évfordulóhoz kötődjék. Az immár másodjára megszervezett szobrásztábor éppen azzal nyerte el rangját, hogy általánosabb, közérdekű célokat követ, esztétikai-szellemi térszervező funkciót lát el. Ha e művészeti akció által mozgásba hozott erők aktivitását küzdelemként próbáljuk leírni, akkor az derül ki, hogy itt az ellenfél nem egy másik hatalmi, kulturális identitás, hanem éppen annak a HIÁNYA, az újkori városkép, jelesen a tömbháznegyedek és azok környékének vizuális, lelki-szellemi sivársága.
A táborban létrejött alkotások pedig nem a megrendelők propagandisztikus érdekeit, hanem kizárólag azt a mindenkori egészséges alkotói ambíciót jelenítették meg, amely felvállalva a művészet szakmai hagyományainak méltó folytatását, de az egyéniség hitelességének erejét is mozgósítva, szembehelyezkedett az erőltetett ütemben felépült város nyilvános tereinek kaszárnyaszerű, otromba funkcionalitásával, spirituális sekélyességével, személytelenségével.
A művészi-alkotói feladat megvalósítását meglehetősen behatárolta, hogy adott volt egy cserefa rönk és két hét, ami alatt létre kellett hozni a művet, valamint a sajátos körülmények: az egymás melletti alkotói munka ösztönző-gátló ereje, ami a közös munkaterületnek volt velejárója, de leginkább annak, hogy az a városi parkban, a közönség és a média számára akadály nélkül megközelíthető nyilvános tér része volt.
A JELEK szobrászai számára nemcsak az elkészült és később általuk kiválasztott helyszínen felállított alkotásokon keresztül megteremthető kapcsolat minősége jelentette a művészi feladatot, de maga az alkotói folyamat történéseinek félig-meddig spontán ,,public art" processzusként való tálalása is. Nem mindig könnyítette meg a szobrászok dolgát az a körülmény sem, hogy az adott földrajzi-kulturális környezetben, nevezetesen a Székelyföldön, a rönkből alakított plasztikának olyan erős tradíción alapuló elő-mintái vannak, mint a népi és népies faragók által létrehozott konkrét jel funkcióval rendelkező fejfák-kopjafák-gömbfák, kapubálványok, kapuzábék. Ezeknek állítói jellemzően az állandót, a közösségre jellemzőt, a tipikust keresték a megvalósítandó ,,alkotásban", ellentétben a szobrászművészekkel, akik az egyetemessel és örökérvényűséggel is társítható kortárs szellemiség követeiként, bevallottan vagy sem, de ösztönösen is mindig az egyedit, a sajátost próbálják érvényre juttatni.

Vécsi Nagy Zoltán