Verset, virágot magyarázni csak a szeretet meg a képzelet láthatár-tágító erejével lehet.
Haikunak nevezik azt a japán versformát, amely mindössze tizenhét szótagból áll, ám abban ötvözetként föllelhető a Csendes-óceán, továbbá egy szarvasbogár bal hátsó lábának tövis-ízülete, a padláson várakozó százéves bölcső, benne lehet Petőfi barguzini állítólagos sírjáról egy szemcse, ott a fecske piramisokat látó szeme is.
Hamar elterjedt elektronizált korunkban a haiku is, marékszám gyártják, és legtöbbször konganak az ürességtől. A vers magával ragad a maga szárnyalásában. A haiku különösen. Ha van ott líra és társuló képzelet.
Másolok ide egy igazit. Ajándékba kaptam.
A bronzharangra
pillangó telepedett.
Csendesen alszik.
Az ötmázsás harangnak az a szerepe, hogy istentiszteletre hívja a magukba mélyedő embereket. És az is a feladata, hogy szétverje isteni segedelemmel a jeget hordozó vészes, fekete fellegeket az emberek fölött.
Iszonyú hang az égi meg földi háborúk idején megtébolyult vészharangok hangja, amint a kötélen lógva valaki félreveri a bronztömeget, csángatja harmónia nélkül, riadalmat keltve.
És ebben a versben most azon a bronztömegen pihen egy pillangó, csöndesen alszik.
A haiku olvastán látni véled a pillangó álmát is a bronzharangon.
A nagy hangú tárgy most dédelgetve vigyáz az alvó pillangóra. Feledteti vélünk az ordibáló háborúságot. Aminek dübörögnie kell időnként, most maga is behunyt szemekkel vigyázza a mindenségben alvó csöppséget.
A harang az örök és végtelen Idő. Rajta megpihenő vendége a percnyi életecske, egy milligramm békébe foglalva, selyemszárnyak alatt.
Így látta-e a költő Matsuo Basho? Hallgassuk a haikut, míg alszik bronzbölcsőjén a pillangó.
Czegő Zoltán