Az élet s benne az életem egyik nagy csodája volt látnom imádkozni a nagyenyedi vártemplomban egyszerre hatszáz gyermeket.

Sok mindent megél az embernek fia a világban, ha látva jár benne. Az is való igaz, hogy elnyomatásban az ima szavai nagyobb súlyt kapnak, és elnehezül az ajkakon a világ, a béke, a szeretet neve is, ha kétség szegődik a kívánalom mellé. Az erdélyi magyarság úgy él immár 87 esztendeje, Trianon óta a román uralom prédájaként vetve, hogy egyenként kénytelen megvizsgálni minden egyes szó igazságtartalmát.

Hatszáz gyermek, félfelnőtt nagydiák imádkozott az ódon templomban Nagyenyeden, mind a Bethlen Gábor Kollégium diákjai, akik kétségek nélkül hallgathatták Tőkés László püspök szószékről eloldozódó, békítő és biztató, bizonysággal teli szavait, azt is, amit az Úr igéjének tartunk: Ne féljetek, ne féljetek bízni és imádkozni.

Az anyaszentegyház imádságánál éreztem, megrendül a több száz esztendős vár templomostól; de nem omlásban rendül, nem omolni, hanem erőben kiteljesedve nyújtózni akar további magyar évszázadok irányába — a jövendőbe.

Hatszáz gyermek mondta fennhangon a püspökével együtt az imát, és én akkor megéreztem ismét — és először láttam igenis szemtől szemben hatszáz tanuló arcán a szabadság, a szabad szólás hallatlan erejét. Valahol így kezdődtek a nemzetmentő harcok, a tiszta szabadságmozgalmak: apák szavaiba öltve a gyermekek fohásza a lét, a szabad élet, a kenyér és az anyai szó, anyai nyelv felé.

És hithű kálvinistaként, Istennel békén vitázóként először láttam meg elevenen, erejében a prédikátort, amint lélekhez szól, százakhoz, s bizony elnyomott magyar milliókhoz, azok szabadságvágyát élesztgetőleg, kik semmit és semmivel többet nem vétettek e földi létben, mint hogy magyarnak születtek elhabzsolt s ellenségessé pudvásodott magyar földeken.

Tomory Pál püspök 1526-ban a mohácsi csatamezőn imádkozott a haza megmentéséért, aztán zászlót ragadva kiáltotta: Utánam!

Ott veszítettünk. Tomory és megannyi főpap halt, hullott idegen hatalmak vermeibe, a magyarság s annak országa.

Most Nagyenyeden hatszáz gyermek hangos imáját hallva, látva arra gondoltam, hogy ők most szüleikkel együtt bizton mehetnek püspökük, Tőkés László után, kinek szavai nem a port kavarták szemükbe, de a lélek vizeit hintették reménységes, igaz szavakkal.

Hatszáz gyermek, ezerkétszáz szülő, sokkal több nagyszülő és megszámlálhatatlan keresztszülő fohászkodott Istenhez az áhított szabadság keresztségében, és az irdatlan falak is átmelegedtek mozdultukban: Jöjjön el a Te országod!

Láttam hatszáz emelt fejű, hites magyar gyermeket a szabadság felé tekintve, a hit oltalmában.

És láttam a gyermekek előtt lehajtott fejjel fohászkodó prédikátort, a püspököt, ki meghajolt a tisztaság igaza, az igazság tisztasága előtt.

És a vár és a vártemplom szónokok ezreit, hallgatók százezreit, magyarok millióit idézte évszázadok mélységéből, magasából: Erős vár a mi Istenünk.

És hatszáz gyermek imája zsong föl egy szólamban, a szabadságéban az áldott, meleg szeptemberi egekbe.