A színház az adott kor lázmérője — mondja Tompa Gábor. Shakespeare attól zseniális, hogy drámáiban olyan problémákról beszél, amelyek a XXI. századi ember számára is személyessé tudnak válni.
Annak ellenére, hogy megszorítások érték a Tamási Áron Színházat, mégis szerencsésnek érzem magam, mert olyan előadásokat láthatok, amelyek meggondolkodtatnak, felkavarnak. A Bocsárdi László rendezte, A velencei kalmár című előadás során is éreztem hasonlót.
Nem volt szükség hatalmas díszletfalakra, hogy egy érvényes előadást lássak. Adott volt egy tér, amelyet csupán észre kellett venni és kihasználni a lehetőségeit. Egyszerű kellékek, egyszerű jelmezek. Pálffy Tibor alakítása Marokkó, illetve Aragonia hercegeként vagy Nemes Levente a dózse szerepében élményt nyújtott számomra. Annak ellenére, hogy a darab végén látszólag minden megoldódik, mégsem tartom szokványos komédiának az előadást. Mert felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mi van Antonióban (Mátray László)? Portia (Kicsid Gizella) megmenti életét, és hajói is gazdagon térnek haza, mégis számára az élet a búskomor szerepet adja. Az egyetlen ember, akit szeret, mert vonzalma Bassanio (Kolcsár József) iránt több a barátságnál, egy nőbe lesz szerelmes. Ennek ellenére akár az életét is feláldozná érte, sőt, lelkét adja zálogul, ha Bassanio nem lesz hűséges Portiához. Mi az a megfoghatatlan valami, ami képessé teszi erre, és néha képessé tesz minket is olyan dolgokra, amelyekre nem is gondolnánk. Hogyan viseli el Bassanio barátja érzelmeit? Miért hagyja ott szerelmét, és rohan megmenteni Antonio életét? Az előadás során nem mindig kapok választ, néha azt látom, hogy természetesen élik meg a színészek a szerepek tragikumát. Shylock (Szakács László) vajon valóban megérdemelte-e büntetését? Miért ítélik el? Mert zsidó? Van-e jogunk ítélkezni azok fölött, akikről azt gondoljuk, hogy ,,mások", mint mi? ,,Hát a zsidónak nincs szeme? Nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a baj bántja, nem ugyanaz a gyógyszer gyógyítja, nem ugyanaz a tél és a nyár hűti és hevíti, mint a keresztényt? Shylock nyilván nem jó apa. Feleségét elvesztette, és nem tudja úgy szeretni lányát (Szalma Hajnalka), ahogyan azt elvárnánk egy apától. Talán fél, hogy őt is elveszíti. Óvja mindenkitől, bezárja, hogy ne lássa senki. Ez az önző félelme vezet lánya szökéséhez. Vakon bízik a törvényekben, amelyek végül ellene fordulnak. Vagy inkább fordítják (?). Elveszti azt a két dolgot, amihez életében még ragaszkodott: a vagyonát és a lányát. Benne láttam a magányos embert, aki egyedül küzd az igazságért. Akinek a hite erőt ad, hogy szembeszálljon a várossal. Antonio és Shylock tragédiája színfolt a szerelmesek komédiájában, amely által bennem felmerül a kérdés: vajon miért ítélkezünk olyan természetesen? Nem vagyunk-e mind Isten teremtményei? Miért köpjük le azokat, akiknek más a nyelve, bőrszíne, kultúrája, vallása? Mi a boldogság? Vajon elég-e a pénz a boldogsághoz? Ha elveszítjük, tudunk-e boldogok lenni? Nem tudom. De a végén mindenről számot adunk. Csak kérdés, hogy milyent.
Ezeken gondolkodtam, miközben előadás után sétáltam hazafelé. Aztán eszembe jutottak azon nézőtársaim, akik nem ezért járnak színházba. De szintén eljönnek ,,Sékszpírt" nézni, abból a szándékból, hogy bekaszál egy tízest, vagy mert kötelezővé teszi a tanár (legalább vannak még olyan tanárok, akik megpróbálják diákjaikat ránevelni az igényességre). Folyamatosan kommentál, röhécsel, szünet után kólát iszik, SMS-t ír mellettem. Vajon bennük is felmerülnek ezek a (vagy hasonló) kérdések? Nem vagyok meggyőződve erről. De ezért őket nem lehet elítélni.
A színház feladatának érzem, hogy ezeket a fiatalokat megváltoztassa, ha már nem képes rá a tanügy, a szülő vagy a környezete, mert valakit felelősségre kell vonni... A feladatot pedig nem lehet ócska operettekkel, vígjátékokkal, könnyű műfajokkal elvégezni. Mert gondolom, mindenkinek szívügye a fiatalok helyzete, és fel sem merül, hogy a könnyebbik út a helyes és a jó.
Daragics Bernadette