Egyetlen előny a szorosabb kapcsolatok
A mi családunkban a szocializmus építésének kora sohasem volt tabu. 9―10 éves lehettem, unokatestvéreim 5―6, amikor nagymamám elvitt minket Uzonkafürdőre. Egy héten keresztül minden egyes este egy-egy történetet mesélt el szüleink gyermekkoráról. Az az egy hét egyfajta beavatás volt. Akkor és ott elkezdtünk ismerkedni a múlttal. Lassan megértettük, mi az, hogy pult alól szerzett élelem, vagy mit jelentett egy farmernadrág. Aztán ahogy nőttem, előjöttek újabb sztorik nagyszüleimről és a baráti társaságukról. Őszintén, kicsit irigylem őket. Tudniillik rengeteg ismerősük, barátjuk volt. Nagyapámhoz rengeteg olyan ifjú költő/írópalánta járt tanácsot kérni, aki később hírnévre, elismerésre tett szert. Például: Eszterházy Péter. Egy ilyen bohém társasággal (mint az övék, ahol Szilágyi Domokostól, Kányádin keresztül Sütő Andrásig mindenki ott volt) az élet nem lehetett unalmas. Nagyszüleim négyszobás lakása kész átjáróház volt. Szinte nem volt nap, mikor nem látogatták volna meg őket. Ezért kicsit irigylem őket és édesanyámat. Hiszen mindenképpen van varázsa ezeknek az estéknek, mikor a nappaliban már áll a füst, mindenki jókedvűen beszélget. Mikor az asztalnál nem négyen, hanem tizennégyen ülnek.
Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, ezt hogy élték meg a gyerekek, vagyis hogy édesanyám és nagynéném. ,,Nekünk ez teljesen természetes volt. Szó ami szó, élveztük. Bár mi az esti nagy partikból kimaradtunk. Hiába, a nagy társaság soha nem zavart. Éjjelenként jól aludtunk. Bár nekik is volt részük pár zsenáns helyzetben. Soha nem felejtem el, amikor az egyik tekintélyes erdélyi költő mind unszolt minket, hozzuk ki az egyik verseskötetét, hogy dedikálja. Csak sajnos, a könyv nem volt szalonképes állapotban. Mind próbáltunk kifogásokat találni, hogy most nagy a rendetlenség, és nem találjuk. Egy idő múlva bejött a szobába Nanó (nagymamám), és ránk ripakodott, hogy keressük meg azt a könyvet. Így kénytelenek voltunk kivinni. Nagyon szégyelltük magunkat, nagytatám is, aztán kaptunk egy hatalmas letolást. De Erik bácsi kedvesen csak annyit mondott: ej, lányok, azért kicsit jobban is vigyázhatnátok a könyvekre" ― emlékeznek vissza mosolyogva.
A folyamatos nyüzsgés-mozgás miatt eléggé bökte a szeku csőrét a Farkas család. Így hát nagy elégtétel volt Sas Magdi néni érkezése. Sas Magdi néni, Kertész Imre mostani felesége Amerikában élt ezekben az időkben. Egy amerikai fickóval eljött meglátogatni a nagyszüleimet.
,,Nagyon szerettük Magdit. Mikor megérkezett, mindenki átcsődült hozzánk. Volt egy jópofa barátunk, Strömpel Bandi bácsi, aki végig udvarolt Magdinak. Emlékszem, tízpercenként ment hátra, Magdi bőröndjéhez, és szagolgatta a hálóingét. Rengeteget szórakoztunk. Aztán egyszer telefonálnak a szekutól, hogy jönnek kihallgatni nagyapát. Ők akkor már a szomszédban voltak, hát áttelefonáltunk oda, hogy jöjjön haza. Haza is jött, és a két szekusrendőr is megérkezett. De nagyapád nem volt hajlandó lemenni, azt mondta, ameddig nincs beidézési papír, ő nem megy sehova. Hát másnap reggel aztán jött egy szelíd rendőr, s hozta az idézést. Először nagyapádat, utána engem hallgattak ki" ― meséli nagymamám. A kihallgatást jegyzőkönyvbe vették, majd nagymamámat elengedték, nagyapámat egész nap ott tartották. ,,Aztán kiderült, hogy igazából nem is Magdi, hanem a kísérője zavarta őket. Kiderült, a pasas az ENSZ-nél dolgozott, és féltek, hogy valami cselszövést szövögetünk. Aztán Magdiékat Baróton ki is hallgatták. Szegény Magdit órákon keresztül vallatták, hogy ki ő, honnan jött satöbbi. Aztán, mikor Magdi már nem nagyon tudta tartani, engedélyt kért, hogy elmenjen a mosdóba. Az ottani rendőrségen csak kinti fabudi volt, s a rendőr szégyellte egy amerikai vendég előtt. Így hát beszálltak a kék rozoga Daciába, és Magdit visszavitték oda, akinél akkor lakott, megvárta, míg elvégzi a dolgát, aztán visszamentek a rendőrőrsre."
Bár ez csak két eset, még naphosszat lehetne nevetgélni a rengeteg történeten. S talán ezeknek az időknek egyetlen előnye, hogy az emberi kapcsolatok sokkal szorosabbak voltak.
Kali Ágnes

Nem ember, hanem elvtárs
Bevallom: nem tudom. Sokat hallottam róla felnőttek és öregek elbeszélései alapján, és mégsem tudom. Valahogy szokatlan, és ezért felfoghatatlan is. Tudom azt, hogy a rendszerváltás előtt olyan élet volt, ami teljesen más, mint a mostani. Más, de valahol mégis ugyanolyan.
Az embert nem embernek nevezték, hanem elvtársnak. A demokrácia akkor egy kommunizmus nevű politikai irányzat volt. Teljes meggyőződés arról, hogy jobbat ki sem lehetne találni. Tilos volt templomba járni. Akkor pedig nem lett volna ciki! Az orosz, az kötelező. Hát nem tanulunk angolt? S a válság? Hallottam, hogy régen nem árultak banánt az üzletekben. Az áruházakban ma minden kapható. Túl sok minden ahhoz, hogy meg lehessen venni...
Más a módszer. Kevésbé feltűnő. Nagy különbségeket képzelek, de nem látom őket.
Ugron Nóri

Nem voltak igazi üzletek
Mindig is sokat kíváncsiskodtam, főleg kiskoromban, édesanyám meg gyakran magával vitt különböző ünnepségekre, megemlékezésekre. Akkoriban hiába is próbálták elmagyarázni, nem értettem, hogy miért vonul annyi ember a téli hidegben ki az utcára, csak azért, hogy virágot tegyenek az emlékművekre, és végighallgassanak egy unalmas beszédet. Szüleim sokat meséltek a rendszerváltás előtti időkről. Akkoriban állítólag nem voltak igazi üzletek, legalábbis hiába volt pénzed, úgysem azt vettél rá, amit akartál, hanem amit az állam jóváhagyott, mindenki ugyanazt kapta. Kötelező volt a munka, és tilos a visszakérdezés. Az átlagember számára elszigetelődést jelentett, nem szabadott valutát tartani, csomagokat küldeni, fegyverként használható tárgyat birtokolni, semmi lázítót, államelleneset mondani, gyökereinkre emlékezni, azaz semmi olyant, ami azt támasztaná alá, hogy te egy kicsit is különb vagy bárki másnál. Ebben a ,,tökéletesen kialakított" rendszerben csupán annyi különbség volt elfogadott, hogy a vezető irányít, a nép meg táncol. Ezek a játékszabályok, és aki bármivel is megszegte ezeket, az elnyeri méltó büntetését verés, deportálás, kivégzés vagy egyebek formájában. Tetszett vagy sem, mindenkinek főt kellett hajtani. Hogy ez kinek mennyire ment jól, azt külön erre a célra felkért, előre felismerhetetlen személyek felügyelték. Nekem, aki tapasztalataimból nem, csupán hallomásból és könyvekből ismerem ezt a korszakot, olyannak tűnik ez az egész időszak, mint egy agymosás, amelyet rákényszerítenek mindenkire, és ahol az értékek elvesznek. Még szerencse, hogy nem így történt!
Molnár Andrea

A félelem évei
Talán ez lehet a főmondat: mindennek alapja a félelem. Családomban szinte mindenki olyan ember volt, aki különleges figyelmet igényelt a szekuritáté munkásai részéről.
Míg nagybátyám egy temesvári istentisztelet után hetekre a börtönben találta magát, édesapám gyanakodni kezdett, hogy valaki a megszokottnál jobban figyeli őt, s jelet hagyott az ajtaján. Mikor hazaért, a jel már nem volt ott. A szeku többször kikutatta tehát lakását, magyar zászlót, lázadó verseket, Magyarországról hozott történelmi könyveket kerestek. Ezek az évek bizalmatlansággal, félelemmel teltek el, hiszen mindenki úgy érezte, valaki figyeli, s hogy talán legjobb barátai sem társaságát, hanem információit akarják hallani. A kultúra stagnálása is észlelhető volt, hiszen színházba vagy templomba járni sem szabadott. S ha mégis adódott egy lehetőség, az emberek zömét nem az aktuális darab érdekelte, hanem hogy a sorok mögött lapul-e esetleg egy üzenet. Azt hiszem, itt nem csak a tanévnyitó utáni két hét krumpliszedésről vagy az adagokra osztott ételekről, az áram hiányáról van szó. A folytonos bizonytalanság talán még azóta sem szűnt meg, s a csalódások még mindig itt vannak: a legjobb barátom besúgó volt 2 dkg vajért, a munkatársaim leskelődtek utánam.
Nem beszélünk sokat róla, csak ha kérdezősködünk mi, akik még nem éltünk akkor. De azt mi is érezzük, hogy ez más karácsony volt. Megváltó karácsony.
Gazda Emese

Meleg vizet tartalékolni
1989-ben a hármas kórteremben ordított fel egy nő éjfél előtt tíz perccel. A telihold szürkés-sárgás fénye rózsaszínné változtatta az ablakokon csüngő vörös függönyöket. Mire berohant az orvos, az asszisztens már befejezte a szülés előkészítését. Az orvos kezet mosott, felhúzta a gumikesztyűt, megállt a fogasnál, és halkan köhécselni kezdett. Erre egy magas, szemüveges férfi lépett oda hozzá, és egy bankjegyet csúsztatott a fehér köpeny bal zsebébe. Az orvos nem moccant, mire a férfi némi aprót zörgetett a bankjegy után, és halkan az orvos fülébe súgta: Asta-i tot ce avem, vă rog frumos. Erre fújtatva az ordibáló nőhöz lépett, megnyugtatta, megtörölte a homlokát, és nekilátott a szülés levezetésének.
Még csak nagyiék udvarán és édesapám Lord nevű kutyájával játszottam, amikor elindult a kilencvenes évek eleji utazási hullám. Aki csak tehette, külföldre utazott a vasfüggöny lehullása utáni 4—5 évben. Így az én szüleim is körbeutazták Európát. Ez a nagy láz akkor csengett le a mi családunkban, amikor egy ilyen út végén édesapámra nézve ezt kérdeztem nagymamámtól: Mama, ki ez a bácsi? Apu sírva fakadt, megölelt, ez a titokzatos ragaszkodása azóta is tart.
Mire óvodás lettem, elköltöztünk nagyiék házából egy szoba-konyhás lakásba, amelyet édesapám kapott a vasöntödétől, ahol dolgozott. Ezen a néhány négyzetméteren alakult ki a kis családi hangulat. Gyerekkorom első feladata a vízfogás volt. Mindennap, ahogy hazaértem az iskolából, meleg vizet kellett fognom a szüleimnek. Ugyanis csak délután 4-től 5-ig adták a meleg vizet. Megtöltöttem a fürdőkádat, és leterítettem egy nagy nejlonterítővel, hogy ne hűljön ki.
Ekkortájt volt egy gyomorrontásom, ami gyakori hányásokkal indult, és mentő jött értem, hogy kivigyen a megyei kórházba. Ahogy találkoztunk az orvossal, anyu rögtön tömte annak a zsebét pénzzel, így egy szép terembe vittek be, majd anyukám újra pénzt adott, Isten tudja, honnan. Beszélgettek valamit az orvossal, és befeküdt mellém, szorongatva az újabb bankjegyet a kezében. Hideg volt, remegett, és a nyakamhoz bújva zokogott, majd elaludt. Én akkor semmit nem értettem abból a világból. Csak éreztem azt a mindent feladó szeretetet. Fogalmam sincs, mennyi pénzt adhatott akkor az orvosnak, hogy velem tölthesse az éjszakát, de utána jó sok ideig beszéltek otthon titokban a pénzről.
Bartha Loránd

Kincs a német kávé
A forradalom előtt, a régi rendszerben, a rendszerváltás előtt... és most, ’89 után.
A legtöbb kamaszt, akik még csak meg sem ízleltük e korszak fanyar ízét, nagyon érdekli, mitől volt más az a negyvenöt év. Sok embert hallottam a kommunizmus idején uralkodó helyzetről mesélni, rokonokat, tanárokat, barátokat. Van, aki utálta, van, aki szerette azt a rendszert, van, aki menekült, van, aki lázadt, van, aki csak tűrt.
Az, hogy volt munkalehetőség, hogy az emberek anyagi helyzete úgyszólván kiegyenlített volt, számomra nem jelent pozitívumot. A tizenkét órás sorban állások, a megszabott fejadagok, a víz-, fűtés- és áramhiány csak az alap. És az a baj, hogy a jelenkor fiatalja sokszor csak eddig lát — tapasztalom. Eddigi tizennyolc évem során lubickolás a felhőtlen szabadságban, és ezt észre sem vettem. Természetesnek tűnik, hogy azt a filmet nézem, azt a zeneszámot hallgatom, amelyiket akarom, bárminek utánanézhetek az interneten, bármiről írhatok az újságban, szavalhatok gúnyos, lázító verseket, szavazhatok, olvashatok Faludyt, dúdolhatom a magyar himnuszt vagy a franciát, a németet.
Szinte elképzelhetetlen ezek ellentéte. Önkény­uralom, egypártrendszer, cenzúra, a szabadságjog korlátozása ― nagy szavak, de sokszor nem érezzük a mögöttük rejlő mindennapokat, a szertefoszlott álmokat. A Csatorna ásása, kényszerkihelyezés, hideg lakások, didergés... Én pedig központi fűtéses lakásunkban azon töröm az agyam, kinek mit adhatnék karácsonyra. Talán csak egy pillanatra jut eszembe, hogy itt a december, a forradalom óta immár huszonegyedszer. Az sem jut eszembe, hogy a kommunizmust, materialista felfogása által, ateizmus jellemezte, és ez rányomta bélyegét a szentestére is. Nem gondolok arra, hogy akkor mennyire örült egy család a faluról kapott ,,disznóságoknak", vagy mekkora kincs volt egy német kávé vagy dezodor.
Csenget a mobiltelefonom, egy AC/DC szám szól ― kihívnak a városba, este tízkor, hogy üljünk be valahova... és én megyek, mert megtehetem.
Tóth Gödri Iringó