Nem szomorkodom, el tudom fogadni az élet borús napjait a derűsekkel együtt — mondja Ladó Orsolya sepsiszentgyörgyi nyugdíjas tanítónő. De nem minden egyedül élő ember képes erre, sokan tehernek érzik az életet, mint például Simon Ilona, aki harmincöt éve lakik egyedül a százötös tömbház egyik szoba-konyhás lakásában, és nem szívesen beszél a jövőről, úgy érzi, elég volt a nyolcvan esztendő. Az egyedül élőknek az ünnepek sem hoznak sok örömet, a Máltai Szeretetszolgálat ezért szervezi meg számukra évente a közös karácsonyt. December 17-én műsoros délutánnal és csomagokkal ajándékoztak meg száz sepsiszentgyörgyi idős embert.
Csomagot oszt a Máltai Szeretetszolgálat
A Szemerja negyedben kétszobás tömbházlakásban él egyedül a hetvennyolc éves Ladó Orsolya nyugdíjas tanítónő. Szívesen mesél pályafutásáról, a kezdeti angyalosi évekről, a sepsiszentgyörgyi 4-es számú Általános Iskoláról, a gyermekekről:
— Angyaloson tanítottam, aztán férjhez mentem, és akkor kerültem be a sepsiszentgyörgyi 4-es iskolába, nyugdíjazásomig ott maradtam. Első időszakban a felső tagozaton tanítottam magyart, természettudományt, fizikát, rajzot, testnevelést, később pedig csak az elemi osztályokban. Szerettem tanítani, a gyermekek is szerettek engem, nagyon kötődtek hozzám. Az utolsó esztendőben azzal leptek meg, hogy írtak egy búcsúztatót, és egymást felváltva mindennap hoztak virágot. Nehézségem is volt elég, de ahogy beléptem az iskola kapuján, számomra a gondok eltörpültek. Soha nem vittem be azokat az iskolába, és ha véletlenül fegyelmi problémám akadt, nem a gyermeket szidtam meg, hanem arra gondoltam, hogy ez az én hibám, mert nem tudtam eléggé lekötni a figyelmét.
Másoknak nyújt vigaszt
Orsolya néni azt mondja, soha nem unatkozik. ,,Lelkiségbe jártam, és az egyház keretében a szentségimádságokat én állítom össze. Valamikor kézimunkáztam, de az utóbbi időben az egészségem romlott, kevesebb a munkabírásom, a teljesítőképességem. Teljesen kitölti az időmet ez a lelki tevékenység. Templomba járok, és a szeretetszolgálatba is be szoktam kapcsolódni. Vannak, akik tanácsot kérnek telefonon vagy szóban, s akkor teljessé válik a nap. Nem unatkozom, nem szomorkodom, el tudom fogadni az élet borús napjait a derűsekkel együtt. Tudok vigaszt is nyújtani azoknak, akik rászorulnak. És én is rászorulok időnként, de mindig megkapom a vigasztalást. Van, aki megjegyzi, hogy bírok ennyi mindent csinálni, pedig felét sem teszem annak, amit az iskolában. Akkor nagyon erős voltam, és nagy volt az akaraterő bennem. De próbálom elfogadni az idős kort, annyit vállalok, amennyit tudok, és igyekszem azt jól tenni. Nem vagyok a Máltai Szeretetszolgálatnak tagja, de amikor életemnek egy nagyon nehéz keresztjét kellett vinnem, akkor kerültem kapcsolatba a szervezettel."
Harmincöt éve egyedül
,,Valamikor nagyon jó volt, de most nagyon megváltoztak az emberek, nincs összetartás, jönnek, mennek, költöznek, nem ismeri és nem segíti egyik a másikat" — ecseteli a százötös tömbház helyzetét Simon Ilona, aki harmincöt éve él egyedül egyszobás lakásában. A falak nedvesek, az ajtók, ablakok nem zárnak jól, tizenöt foknál nincs több, amikor belépünk. Ilona néni vastag ruhákban ül az ágyon, talán mindent magára vett, amije van, legfennebb egy váltás ruha lóg a szekrényben. ,,Hálás vagyok a Máltai Szeretetszolgálatnak, elviszik a ruhámat, kimossák. Sajnos, az ingyenkonyha megszűnt, egy héten kétszer kaptam ebédet, kedden és szombaton, amíg tudtam menni, addig elmentem, azután egy barátnőm elhozta. Most már az sincs. Nagyon nehéz az élet, nem is adok magamnak három-négy hónapnál többet, annyi bőven elég abból, ami hátravan. Nem fázom, már megszoktam, és felöltözöm, de kicsi a nyugdíjam, négyszáztizenhat lejt kapok. Van egy gyermekem Magyarországon és egy fiam meghalt, nincs senkim. De valamikor itt nagyon jó élet volt, együtt kávéztunk, nem volt különbség közöttünk, mindegy, ki fia borja volt az ember. Imádok olvasni, mindegy, hogy mit, még a kuka mellől is elhozom a folyóiratokat, de a zenét nem bírom, a csendet szeretem, de azt nagyon."
