A 70-es évek elején, amikor a Kárpátok Géniuszának kínai látogatása után diabolikussá vált a gazdasági élet irányítása is, mi, a kultúra berkeiben tébláboló pennás emberek és a közművelődés körül futkosók sem kerülhettük el, hogy másokkal együtt be ne osszanak propagandamunkára a kollektív gazdaságok döglődő állatállományának megmentéséért.
Péter Alpár grafikája
Erdőfülére küldtek. Ott az egész hét azzal telt, hogy esténként és utcánként mindig más helyre invitáltak, kiadós vacsorákkal traktáltak, amit hajnalig tartó éneklés követett — a ,,cifra nyelű kis bicskánkat vágtuk a gerendába" —, imigyen javítva a tehénállomány megmentéséért a propagandamunkát. A teheneket a kollektív istállóiban hevederekkel a gerendára függesztve tartották. Ezzel a legnagyobb székely mesemondók meséit is túllicitálva, mert olyanról tudunk, hogy a harangozó észreveszi a kecskeszakállnyi fűcsomót a torony ablakában, összecsődíti a presbitereket, hogy mi legyen a fűvel. Úgy döntenek, hogy a fű a falu bikáját illeti meg. Húznák is fel az állatot a toronyba a nyakára bogozott kötélnél fogva, hogy lelegelje a termést, amaz nyelvét nyújtva hörög, s azt mondja az egyik székely a másiknak: Húzzad, koma, mert kévánja!
Ehhez a képhez képest a haskötőkön gerendákra függesztett tehenek látványa ,,mesésebb".
Ha ugyanis lefeküdtek a tehenek, örökre a hídláson maradtak, mert a végelgyengülés állapotában nem tudtak többé felkelni.
A propagandamunkával való állatmentési akció eredményeit a végén a községközpontba összehívott értekezleten kellett volna ,,kiértékelni".
Akkor éjszaka is hajnalig énekeltünk a soros fülei gazda házánál. Néhány órai otthoni alvás után reggel korán indultunk Sepsiről, hogy a ,,kiértékelőn" valamit hasaljunk, ha felszólítanak.
Ilyenkor útban Erdővidék felé a Hatodi Csárdát az uzonkai feltérőnél nem lehetett kihagyni.
Befordítottuk hát kocsink rúdját a fogadó felé, és némi gyógyító sör után érdeklődtünk. A bárpult mögött a fiatalember szembekacagott: Sör, ilyenkor? Télvíz idején? Még szezonban sem kapunk seritalt.
— Akkor mit ajánl másnaposság ellen? — faggattuk.
— Jobb embereknek van vodkám.
Leültünk a tölgyfa asztalok egyikéhez. A szomszéd asztalnál egy jó arcú idős férfi magányosan ült, és látszott, hogy tetszik neki a mi kora reggeli munkakezdésünk. A fogadó egyik sarkában két marcona kinézésű fiatalember búsult a poharak mellett.
A vodka hatására az öreget nem akartuk a játékból kihagyni.
— Húzza közelebb a széket, bátyám! — mondta valamelyikünk.
— És ha nem fogadom el az invitációt, akkor mi lesz? — incselkedett a nagy bajszú öreg.
— Látja, bátyám, hányan vagyunk! S mind jó erőben. Ha rázendítünk arra a nótára, hogy Még ma éjjel verekedni akarok, akkor mi lesz?
— Lássák-e az urak — replikázott az öreg — ott azt a két legényt?
— Igen, látjuk. Mi van velük?
— Azok az én fiaim. Látják-e, hogy az egyiknek fél karja van? Verekedésből kifolyólag.
A bajuszos férfi fogta a nehéz széket, és közelebb húzta az asztalunkhoz.
Beszélgettünk. Megtudtuk, hogy uzonkai. Eredetileg gyimesi. Csángó.
— A régi román időben zsandár voltam Uzonkán — folytatta a bemutatkozást.
— Mikor jöttek ’40-ben a magyarok, a román csendéreknek Székelyföldről pucolni kellett. De a falu népe azt mondta, hogy én maradjak. A falu kiáll értem. A magyarok béjöttek, az uzonkaiaktól megtudták, hogy én milyen ember vagyok, s a fejembe nyomták a kakastollas csendérkalapot.
— Szép idők voltak! — sóhajtott fel, s kortyolt egyet a vodkás pohárból.
Tekintetünkkel biztattuk, hogy folytassa élete történetét.
— Aztán béjöttek az oroszok, s utánuk újra a románok. A kommunisták is mozgolódni kezdtek. Nekem a kicsi magyar világban se volt rossz hírem. Híttak a kommunisták is csendőrnek, de én ezek közé nem álltam bé. Magik pedig mi járatban ilyen reggeli időben? — faggatott. Mondtuk, hogy megyünk Fülére gyűlésbe a kollektívteheneket megmenteni.
— Na, akkor erre igyunk egy pohárral, s üljenek a seggükön, mert itt jobban van dolguk.
Szót fogadtunk. Egész délelőtt csángó énekeket tanultunk a román zsandártól és magyar csendőrtől, aki minden időkben megmaradt gyimesi magyar embernek.
Van egy ének, amelyik A gyimesi hegyek kőből vannak rakva... felütéssel indul.
Azóta is gyakran dúdolom magamban.