Angol nevén ismeri mindenki, a sepsiszentgyörgyi Snack Bar tájékozódási pont is a városban. Magyarul falatozót jelent, annál azonban többet tudott nyújtani, miként az új amerikanofil divat szerint keresztelők is bizonyára e többletet kívánták hangsúlyozni a névadáskor. Valamikor munkából jövő ezrek útjába esett, egy kis kedvoldó beszélgetés, megszusszanás kedvéért százak és százak álltak meg itt egy sörre, egy-két deci erre-arra. Ami Szemerján a Golgota, az Olt negyedben az a Snack Bar. Emiatt aztán tud róla az egész város, s ha környékbeli lakhelye felől érdeklődsz, biztosan szerepelni fog az útbaigazításban a Gál Sándor (Bălan) úti saroktömbház földszintjén található közkedvelt vendéglő is. Ezért aztán, amikor a Comalta Rt. 1991-ben egységei bérbeadásába kezdett, igazán szerencséjének tarthatta Csavar Lázár és felesége, hogy nekik pontosan e bárt sikerült kifogniuk. Hogyan alakultak az első és a későbbi évek, miként lettek végül a vendéglő tulajdonosai, mihez kezdenek a jövőben — ezekről meséltek a riporternek a tenyérnyi irodában, ahol a könyvelés folyik.
Pincérből tulaj
Csavar Ilona Erdőszentgyörgyről került a megyeszékhelyre huszonvalahány évvel ezelőtt, itt végezte el a kereskedelmi középiskolát, és 18 évesen pincér lett a Kolcza-kertben, majd a Sugásban, ahol leendő férjével dolgozott együtt a szakmában. Nem rejti véka alá, jól kerestek a város legelőkelőbb vendéglőjében. A legérdekesebb a történetben az, ahogyan a tulajdonosi mentalitás kialakul azokban, akik korábban két kezükön kívül semmi egyébbel nem rendelkeztek.
— A Sugás volt a legmenőbb akkoriban, ha most olyan lenne a forgalom, elégedettek lehetnénk. Némi megtakarított pénzünk volt hát. 1992-ben a férjemnek kiadták bérbe a Snack Bart, én még vagy három évig a Piros bárban maradtam felszolgálni. A magánvállalkozás világa nekünk nagyon ismeretlen volt, csak tapogatóztunk az első években, hogy legyen, mint legyen. Kiadós bért fizettünk, az első nyolc évben tulajdonképpen a bérbeadónak dolgoztunk. Magas volt a bér, nehezen boldogultunk, de megvolt a forgalom, sikerült. Még ugye működtek az Olton túli nagy gyárak, a Jaja, az Imasa meg a többi, itt jártak át a vaspallón, és még volt pénzük az embereknek, mert a gyárak jól fizettek. Jöttek hazafelé, és ittak egyet — akkoriban tényleg ittak. Az első két évben ételt is árultunk, utána már szűkült az igény, be kellett zárni a konyhát, le kellett építeni néhány embert a kezdeti 19-ből, nem lett volna miből fizetni őket. A Comalta nem szólt bele semmibe, havonta elvárta viszont a bért. Az első, emlékszem, 38 500 lejre rúgott.
— Jövedelem mégis maradt, mindig vissza tudtunk valamit fektetni. A kockázat megvolt, nem tudhattuk, mi vásárolhatjuk-e meg végül, de mindig reménykedtünk benne — teszi hozzá a férj. — Megépítettük a járdára a teraszt, hogy elférjenek a vendégek. Akkor annak a fejében meghosszabbították a bérleti szerződésünket pár hónappal, de a bővítést, korszerűsítést mi pénzeltük.
— A terasz a legjobb reklám. Kinyomulni a járdára! Sokak torka kezdett szomjazni már a látványtól is, ahogy a gyárakból kitóduló emberfolyam erre kanyargott, és első állomásként itt kötött ki a férfiak jó hányada...
— Most a könyvelést végzem, de korábban dolgoztam kinn is. Én voltam a báros, a főnök, én vettem át az árut, én hordtam el a szemetet, és este én takarítottam. A férjem pedig beszerezte az árut. Annak idején az áruért el kellett menni. Most idehozzák, kifizetni is két-három hét múlva kell. Hozzák ingyen is, csak adjuk el. Ismernek, megbíznak bennünk. Akkoriban mindenért azonnal és készpénzben kellett fizetni. Vettünk egy rakteres Daciát, hogy legyen mivel szállítani. Előfordult, hogy a Coca-Coláért, Pepsiért, az uzoni szeszgyár termékeiért az állomási nagybani lerakatnál sorban kellett állni. De jártunk Brassóba, Bukarestbe is áruért, ha kellett. Most már nincs szükség rá.
Noha a házaspár korábban többször jelezte, megvásárolná az egységet, a vendéglátó-ipari cég arra nem hajlott, bár hivatkoztak rá, Székelyudvarhelyen hamarabb nekifogtak a magánosításnak. Igaz, a legjobban akkor, a kilencvenes évek első felében jövedelmezett az üzlet, állítják ma. Az ajánlatot végül 1999-ben kapták meg.
Kulcs vagy lízing
— Választás elé állított a Comalta: vagy lízingeljük a vendéglőt, vagy a kulcsot bevisszük a székhelyre. Nekünk tehát elő kellett teremtenünk az előleget. Óriási összeg volt az akkori árakhoz képest, 165 500 lej. A bérbevételkor a bútorzatot, csomagolóanyagot fizettették meg velünk, abból sokat újjal pótoltunk, hogy tarthassunk lépést a korral. A konyhába felszerelés kellett, hogy beindíthassuk. No, de 1999-ben megvettük a helyiséget magát. Tiszta telekkönyv, nem volt gond vele. A lízing azt jelenti azonban, hogy fizeted a részleteket, és az ingatlan akkor lesz a tied, kerül a nevedre, ha az utolsó részletet is törlesztetted. Öt év után lett a mienk, 2004-ben.
A bér és a lízingrészlet között nagy volt a különbség. Ráadásul két év alatt a dollárárfolyam — annak alapján kötöttük meg a szerződést — kétszeresére nőtt az infláció miatt. Amikor aláírtuk, 15,75 lejt ért egy dollár, két év múlva már 30-at. Szerencsére vendégünk mindig volt, a forgalom nem szünetelt. Igaz, minden reggel minden vendéget végigkérdezek ma is, hogy aludt, ha nem járt nálunk tegnap, miért hiányzott. Beteg volt talán?
Ahogy törlesztettük az utolsó részletet, ismét a nyakukra jártam, adják el a szomszédos cukrászdát, mert a kettő valahogy összetartozik. Azt már CEC-kölcsönnel vettük meg, hosszú lejáratú hitelből, tíz évre szólt. Igyekeztünk előre fizetni, hogy hamarabb szabaduljunk az adósságtól.
Egy nyaralás kilenc év alatt
— Terveik?
— Szeretnénk még üzletet venni, kereskedelmi felületet, most erre gyűjtünk.
— Ezért nem járnak külföldre?
— Sehova sem járunk. Amióta dolgozunk, tavaly mentem először külföldre nyaralni. Tavalyelőtt kilenc év után jutottunk el ismét a román tengerpartra. Tavaly pedig Görögörszágban jártunk. Ennyit láttunk — egyelőre! De mindkét gyerekünk egyetemen tanult, nem lehetett menni. Most, ha lesz, aki helyettesítsen, talán lesz mód rá. A mai világban idegenre nem lehet semmit rábízni, sajnos. A fiunk most végezte a közgazdaságot, és nem kapott munkát. Kiadtuk neki a konyhát, egy barátjával csinálják a pizzát, házhoz is szállítják, ha kell. Ha beáll helyettünk, juthat idő üdülésre is... Bővíteni kellene a vendéglőt, kiütni a közfalakat, mert télen a vendégek annyira beszorulnak, a reggeli kávés vendégeink sorban állnak, hogy amikor egy asztal felszabadul, leülhessenek. Beleszoktunk az új munkába, nem is hiszem, hogy tudnék másnak dolgozni. A fő különbség az, hogy amíg alkalmazott vagy, nem kell gondolkodnod. Így folyton a tizenhárom beosztott bérének kérdése foglalkoztat, azt ki kell adni, mert nekik kenyeret kell venniük.
— Mikor volt a legnehezebb?
— 1996—97 táján érezni lehetett, hogy az emberek elszegényedtek. De a legrosszabb akkor volt, amikor Remeş pénzügyminiszter kihozta a székadót. Minden férőhely után adót vetettek ki. Akkorát, hogy nem maradt pénzünk árura. Raktározni sem tudtunk, mert nem volt forgótőkénk. Oda jutottunk, hogy egyetlen láda italt hoztunk, azt eladtuk, és másnap új ládáért mentünk. Három évig tartott talán. Néha emlegetik, de reméljük, nem hozzák vissza.
*
A család tehát eredeti módját találta meg az utánpótlás nevelésének: üzleti alapon rábízta a konyhát a diplomás fiúra. A maga nemében biztosan a legjobb iskola lesz számára, s ha nem kezd valami másba, idővel belenőhet az örökösi szerepbe. Ez azonban már egy másik történet.
