A viszonylag kevés számú érdeklődőnek levetítették Petke László (operatőr-rendező) és Kátai Edit (vágó) Hogyha az Isten akarja... című, 2002-ben készült kisfilmjét, mely több rangos megmérettetésen kapott elismerést: 2003-ban a varsói filmfesztiválon Unica-ezüstérmet, ugyanott Federico Fellini-díjat, 2004-ben a Dialektus budapesti filmfesztiválon különdíjat, a sepsiszentgyörgyi Film.dok-on I. helyezést, de díjazták az Uránia Nemzeti Filmszínházban és Berlinben is.
A tizenöt perc mély döbbenet az őrkői cigányok életéről. Kevés szöveg, pörgő filmkockák. Tengernyi sár, szegénység: őrkői panoráma düledező viskókkal. Bódi Ibolya táskával a hátán iskolába indul. Felkapaszkodik a lovas szekérbe a többi gyerek mellé, és nekivág az aznapi kalandnak: ismerkedni a betűk, számok világával. A tanító néni kérdésére, hogyan lehet gazdag az ember, így válaszol: ,,Hogyha az Isten akarja..." Mialatt a gyermekek az iskolában tanulnak, a szülők a mindennapi megélhetésért küzdenek, végigjárják a város utcáit, negyedeit... Hazatérve késő délután, az asztalt körülveszik a gyerekek, a kislány nevét betűzve édesanyját írni tanítja: B-Ó-D-I I-B-O-L-Y-A....
Nehezen lehetett szavakat találni a kisfilm után. A végkicsengés mégis pozitív: csakis a tanulás jelentheti az egyetlen kiutat a nincstelenségből, a földhözragadtságból...
Márkus András atyát papi pályájáról faggatva kiderült, hogy számára mindig is fontos volt a szegény ember. Ő maga is sokgyerekes családból származik, tudja, milyen érzés, amikor négyfelé kell osztani a sült krumplit... Már sok helyen elmondta, hogy Isten előtt minden ember egyforma, nála nincs kivétel.
Márkus András Székelyudvarhelyen született, a líceum után teológiára jelentkezett. Tavaly volt huszonöt éve, hogy Márton Áron püspök kézfeltétele által a papi szolgálatra kapott megbízást. Segédlelkészként Brassó-Bolonyában, Gelencén és Gyergyóremetén szolgált. Plébánosként tizenkilenc éve Sepsiszentgyörgyön dolgozik, előbb a Szent Gellért-, jelenleg az őrkői Mária, Világ Királynéja plébánián. Szentszéki tanácsosi kinevezését 2000-ben kapta, Apor Vilmos-emlékéremmel 2001-ben tüntették ki.
Először Brassóban találkozott a cigánypasztoráció kihívásaival. Erről így mesél:
— Brassóba, a Noa negyedbe hívtak egy négyéves cigány gyermeket temetni. Világi Robikát egy barakkban ravatalozták fel. Benn, egy négyszer négyes helyiségben összezsúfolódott vagy harminc ember. Mondom nekik, hozzák ki azt a gyermeket az udvarra, hogy méltósággal tudjuk eltemetni. Elprédikáltam. Egy szép, bajuszos ember azt mondja nekem: ,,Mondjon rományul is valamit..." Ez volt az első találkozásom a cigányokkal. A következő évben Gelencére helyeztek.
Gelencén a 4200 magyar mellett 700 cigány élt. Egy sem járt templomba, iskolába. A falu központjában a cigány gyermekek játszottak. Megszólítottam őket:
— Titeket miért nem ismerlek?
— Nem járunk iskolába!
— Ha hétfőn feljönnék hozzátok, elfogadnátok-e?
— Maga úgyse jön fel!
— De igen!
— Hétfűn hány órákor?
— Négykor.
Hétfőn felmentem az aszfalt végéig. Pontosak voltak. Lehet, úgy volt, mint A kis hercegben, ha négy órát mondtam, akkor ők már háromkor vártak. Voltak vagy negyvenen. Bementünk a sárba, a biciklit letettem. Akkor azt mondja egy gyermek:
— Bokor Józsi bácsi szívesen fogadja magát.
Egyetlen szobában nyolcan ülték körül az asztalt. Elkezdtem tanítani őket. Hetente kétszer is elmentem a családokhoz. Ez az egy év volt számomra az elindítás, amikor éreztem, hogy Istenhez kell őket vinni. Amikor elhelyeztek, a 23 éves nagy hittanos, Bokor Józsi eljött búcsúzkodni. Könnyes lett a szeme, amikor egy fehér papírba csomagolt ajándékot adott át nekem:
— Hoztunk egy fehér inget, ne járjon mindig fekete helánkában, legyen má’ maga is úriember — mondta.
Gyergyóremetén, a tiszta katolikus faluban nyolc cigány család volt tizenhét-tizennyolc gyermekkel. Igazi szép, rokolyás gyermekek. Tőlük is megkérdeztem, hogy miért nem ismerem őket. Erre előállt Gálos Lajoska:
— Minket az iskolában kinéznek, s hogyha bemennénk a templomba, talán nem is lenne helyünk.
— Akkor gyertek fel hozzánk a plébániára. Várlak a kapunál.
Az akkor Marosvásárhelyen szolgáló Bakó Béla ferences testvér tudott cigányul, három dialektust beszélt, engem is megtanított. Rámondta két kazettára a szép bibliai történeteket, ezeket hallgattuk fél órákon keresztül, beszélgettünk. A hittanóra végén kaptak egy lejt. Tizenheten jártak, mert a tizennyolcadik férjhez ment Szárhegyre.
Én mindig mondom, hogy a cigány is pont olyan szép, mint mi. Becsületesek, nem erkölcstelenek.
Szentgyörgyön a Csíki utcai plébánián voltam, amikor kinéztem az ablakon, s hát hirtelen megfeketedett az udvar. Voltak vagy harmincan.
— Mi a helyzet? — kérdeztem Mocsel Pista bácsit.
— Kicsi baj történt. Meghalt Rózsa Nyikulaj.
— Hát az nagy baj!
— El kéne temetni.
— Be kell hozni a ravatalozóba.
— Münk, cigányok háztól temetünk. Nem ravatalozunk. Képzelje el, hogy fog félni szegény Nyikulaj három napig egyedül...
Én ebben a szokásban, hogy otthon virrasztanak, összegyűl a rokonság, beszélgetnek, nagy összetartó erőt látok. Nagy dolog a testvéri szeretet. Nagyon szeretném, ha a mi magyar családjainkban is meghonosodna, ami náluk: ha tíz gyermek született, akkor tízet nevelnek fel. 1991 óta egyetlen gyilkosság történt a cigányoknál, amikor apa és fia összeverekedett. Azóta sem volt késelés. Nálam a plébánián a földszinti tömbházlakás ablaka állandóan nyitva áll, mert jön fel a penész a pincéből, hallom a kinti beszédet. Egyszer még megtörtént, hogy a szülők és a rokonság kijött az udvarra, két táborra szakadtak. Kiabáltak, veszekedtek, de verekedés nem történt. Különben jó lenne már lebontani ezt a gettókerítést, ami a kommunizmusból maradt ránk. Szégyen, hogy itt áll.
Egy éjszaka hajnali négykor hatalmas döngetésre ébredtem. A szemközti házban, Jánoséknál, a legtisztább, legrendesebb családnál a rendőrség razziát tartott, betörték az ajtót, mert kerestek valakit. Átmentem hozzájuk, és mondtam, hogy nappal keressék, amit vagy akit akarnak, ne éjszaka. Meg kellett védenem a jó szándékú cigányaimat.
1991-ben Bálint Lajos érsek meghagyta, hogy gondom legyen a cigányokra. A felnőttek nagyjából írástudatlanok voltak. 17—18 éves nagyok jöttek hittanórára, kezükbe adtam a Képes Bibliát, kértem, hogy olvassák el. Mit olvasni, írni sem tudtak. Nekem nagyon megdöbbentő volt... 1990—92-ben Teréz anya leányai, a Szeretet Misszionáriusai rendházat és templomot építettek az Őrkő negyedben. A templomot Bálint Lajos érsek szentelte fel. Később építettük az iskolát. Emlékszem, hogy sokszor megvádoltak, amikor építettünk, miért nem osztom szét azt a pénzt közöttük, hányszor kellett elmagyaráznom a felnőtteknek, hogy milyen jó lesz, amikor majd iskolába járnak a gyermekek. Milyen jó lesz majd, amikor az esti mesét a gyermekek fogják a szülőknek felolvasni...
A Caritas jóvoltából az iskolában tanuló gyermekek minden délben meleg ebédet kapnak. Dél-Tirolból egy apácarend gyűjti rá a pénzt, leszerződik egy étkezdével, a tanító pedig délben a gyermek elé teszi. Sokszor kérnek még egy szelet kenyeret az otthon maradt kistestvérnek is. Nagy dolog ez, hogy így tudjuk segíteni őket.
Jelenleg hat nővér (négy indiai, egy Fülöp-szigeteki és egy németországi) segít a hitoktatásban. Nagyon szépen, türelmesen foglalkoznak a gyermekekkel. Az előző csoport elég zárkózott volt, a mostaniak már megtanultak magyarul. A plébániai lélekszám meghaladta az ötezret.
Sokszor mondták rám nézve, hogy kár ,,elpazarolni" egy ilyen embert. A cigányok is Isten gyermekei, valakinek fel kell vállalnia őket is.
Tavaly 60 százalékban sikerült a sarat eltüntetni. Jó lenne, ha nemcsak köveket hordanának oda, hanem úthengerrel is végigmennének rajta, egy kicsit egyenlítődjön az út. Most azon gondolkodunk, hogy a kazánházat kéne átalakítani: egyik felében egy közös fürdőt lehetne üzemeltetni, másik fele tornateremnek kellene, mely a gyermekek fejlesztése szempontjából igencsak hasznos lenne... Ha közös dokumentációt készítene a polgármesteri hivatal, a plébánia és az Amenkha Egyesület, pályázhatnánk uniós pénzeket az őrkői cigányoknak vízvezetésre, villanyra. Közösen sikerülhet.
