Nekünk, akik egy mellőzésre ítélt, hátborzongatóan való világban nőttünk fel, a tévé ugyanolyan fontosságú, mint a külföldi utazás vagy a szénszavas üdítő. A krónikus tartalmi hiányban szenvedő, csupán dekoratív célokat szolgáló tévékészüléket pedig csak részben pótolták a kultúrbizottságok szűrőjén átpasszírozott színházi előadások.
És mivel a hiányosságokat pótolni illik, megpróbáltuk húsz év alatt elfogyasztani azt a kóla-, McChicken- és tévéműsor-mennyiséget, amit a szerencsésebb társadalmak napi rendszerességgel, ám mértéktelenül fogyaszthattak időtlen idők óta. Gyerekesen ragaszkodunk tévékészülékeinkhez, és hála a világhálónak, bármikor-bárhonnan hozzáférhetünk kedvenc műsorainkhoz, filmjeinkhez és sorozatainkhoz.
Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy a szokásos Discovery-sznobizmus mellett sokan követik a két közkedvelt magyar kereskedelmi tévécsatorna műsorait. Ezzel nem is lenne gond, ha a két csatorna közti eszeveszett konkurencia nem a minőség rovására menne. Nem kell gyakorlott tévékritikusnak lenni, elég egy kis megfigyelőkészség ahhoz, hogy észrevegyük, a két csatorna műsorpolitikája ugyanarra a kaptafára íródott.
A hajnali óráktól kezdve késő éjszakáig ugyanazt tálalják, csupán a stúdióknak álcázott gyorséttermek és műsorvezetőkké verbuvált pincérek változnak, valamint a fogások elkészítési módja. A végeredmény ugyanaz a lecsó: Mokka vs. Reggel, Teleshop vs. Top Shop, Tények vs. Híradó... Ha reklámáthidalási gondolattal váltunk egyik csatornáról a másikra, nem kell meglepődni, ha ott is ,,véletlenül" épp advertek futnak.
Még az esti híradók előtti várakozási másodperceket is hasonlóan tölthetik azok, akik türelmesen várják a napi köz­úti baleset-, erőszak- vagy bankrablás­adagot... Ezután a Vacsoracsata már csak Hal a tortán. A két kulináris műsor annyira egy formátumra íródott, hogy ha szembejönnének velünk az utcán, nem tudnánk megkülönböztetni egyi­ket a másiktól. Persze, a naivabbak azt gondol­nák, hogy itt a kajáé a főszerep, de ez nem egészen így van. Inkább az Aktív-cele­bek vannak Fókuszban, mintsem a magyar narancs, de nem baj. A lényeg, hogy olyan Barátok közt tölthetjük estéinket, akik Jóban, rosszban kitartanak mellettünk.
Kár, hogy ezekből a mai Mega­sztárokból hiányzik az a bizonyos valami, amitől Latabár, Karádi, Koncz Zsuzsa vagy Máté Péter igazi csillag lett. Az a bizonyos X-Faktor. Miért is zavarná bárkit is az a valóság, hogy Királyell hangja rosszabb, mint a kávédarálóé, amíg tízezresével érkeznek a tinédzser lányok SMS-ei?
Sajnos, a két csatorna közti, nézettségi mutatókért folytatott háborúban mártírhalált halt a minőség, és soha nem látott fénykorát éli a giccs és a szubkultúra. Számomra érthetetlen módon ebben a válságban is akadnak nagynevű és bőkezű szponzorok, akik nem látnak semmi kivetnivalót abban, hogy hírnevüket csorbítsák, de ugyanakkor szemtelenül opulens nyereményekkel vonulnak fel a csóró tévénéző előtt, melyekkel szürke, hétköznapi és bábemberek egy csapásra milliárdosokká és a bulvárlapok martalékaivá válnak. Jó tévézést mindenkinek!