— Még ennyi idő után es elcsodálkozom rajta, hogy milyen szép szál férfi ez a mi fiatal papunk, te Veronka! Jóravaló ember, sosem zelegorkodik, s még a tetejébe ügyes gazda es. Nélküle nem lenne felújítva a harangláb se! Haj, ha én most lennék fiatal, biztosan kiszemelném magamnak! Bezzeg ez a bamba keresztlányom egyre csak azt hajtogatja, hogy ne szóljak bele az ő dolgába.
Péter Alpár grafikája
— Jaj, Erzsikém, hát tudod, hogy megy ez a fiatalokkal: sose akarnak ránk hallgatni, s végül mindig nekünk lesz igazunk. Azt mondom én neked, kellene valamit ügyködni, hogy boronáljuk essze ezeket a fiatalokat. A keresztlányod es jó csípd meg-fogd meg leánka, a tisztelendő úr es egy alkalmas ember, ezeket az Isten es egymásnak teremtette.
— Én es ezt mondom már mióta, de az esperes leánya es szemet vetett reá, az a kikent-kifent cáca. Koslasson ő más után!
— Most pedig, testvéreim, valljuk meg bűneinket a következőképpen! Úr Isten, örökkévaló és mindenható Atyánk, íme egybegyűltünk itt, és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában...
— Jaj, hogy fáj a derekam, leülni es elig tudok. Hiába, igaza van az uramnak, mikor már vén vagy, s egy reggel úgy ébredsz, hogy nem fáj semmid, azt hiszed, meghóttál.
— Bizony, ott van a betegség lépten-nyomon. A Manca es epileptikus lett.
— Miféle Manca?
— Hát az egyik tehenünk, az, amelyiknek a füle foltos. A héten járt ki az állatorvos, azt mondta, valami gyógyszert kell beadni. De az olyan drága. Hogy a ménkű csapna a patikusokba!
— S akkor a tejét nem szabad ezután meginni? Nehogy ti es epileptikusak legyetek tőle.
— Az ige hallgatására készülve énekeljük 125. számú énekünket, a 125. számú ének így kezdődik...
— Jaj, Veronkám, hallod, hogy rikácsol ez a Manyika. Azt hiszi, szép a hangja, s jól kitátja a torkát. Nem es értem, a kántor úr minek nem dobja már ki a kórusból!
— Minek, minek? Hát mert feszt meresztgeti rá a gülüszemeit, s kelleti magát. Múltkor es miféle szoknyában érkezett meg, a térdét es alig takarta, mutogatta a ronda visszeres lábait.
— Annak is micsoda egy mutuj ember az ura.
— Azt te csak hiszed! Mutujnak teteti ő magát, de közben egy minden hájjal megkent, nagy lator. S most olyan felvilágosultnak hiszi magát, csak azért, mert az unokáját Milagrosnak hívják.
— Mifélének?
— Milagrosnak, Erzsikém, Milagrosnak! Múltkor es ott voltak Lajoséknitt, mondom neki, szép neve van a bubának. Azt feleli erre, hogy igen, haladni kell a korral. Hát hallottál már ilyet?
— Az adakozást testvéreim figyelmébe ajánlom, hiszen a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Úr.
— Méghogy jókedvű adakozó! A legtöbben csak azért adják a pénzt, hogy legyenek kiolvasva. Múlt hétre az úrvacsorához Birti Laji adta a bort. De hogy az mekkora egy zsivány! Hát nem a legsavanyúbb borát adta, hogy majd szembeköptem a papot, mikor megnyalintottam! Heába na, fösvény az öreg, még az egyháztól es sajnálja a jó bort.
— Na nem baj, Erzsikém, majd istentisztelet után bejössz hezzánk, van egy kis jóféle köményesünk, hörpintünk abból egy cseppinkót.
— Ez jó ötlet, Veronkám, nagyon jó. Gyere, tegyünk ma két lejt a perselybe: jő az erős üdő, aztán nehogy a csűrbe belécsapjon a villám, mert a guta abba a helybe megüt.
*
— Békesség Istentől!
— Békesség Istentől, tisztelendő úr, nagyon szép prédikáció volt!
