Nem kellene sokat zavarnom a kis családot, mely alkalmilag fekhelyet biztosít számomra Budapesten, míg hivatalos dolgaimat intézi számos hivatal döcögve, kelletlenül. Hát sokat járok-kelek. Minden bizonnyal egyik szeme rongyból van, a másik üvegből annak a hivatalnoknak a számítógépek világában, aki mindenféle szerződésem felmondása után is a régi lakhelyemre küldözgeti félkegyelműen a postámat tőlük, immár egy éve...
Az Andrássy út a világörökség része, a bürokrácia a mi életünk feloldhatatlan eleme, mióta zsebtelefonokon, számítógépeken gördül a sorsunk. Pontosabban: sokkal nagyobb a hivatalnoktömeg, mióta mindentudó gépek dolgoznak. És ez ugyanvalóst vonatkozik Romániára is, saját zsebemen s bőrömön tapasztalom egy esztendeje, éppen egy éve múlt február másodikán. Hogy mennyit akarok még élni, merthogy így rohan az idő...!
Az Andrássy utat elhagyom, de nini! óriási betűkkel kiírva a Magyar Újságíró Szövetség egykori palotájának homlokzatára: ELADÓ, KIADÓ!
Most emlékezem az elmúlt időkről, hiszen megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy ezt a nagyszerű palotát megvásárolta egy portugál (az volt-e?) ember. Sirattuk, arra gondolván, hogy íme, a világörökség egyik része is foszladozóban, jön egy jöttment, s megveszi.
Amit nem laknak, az az épület úgy jár, mint az inka piramisok az amerikai őserdőkben. Mállik. És mállik a "családi, a nemzeti örökség", hull a vakolat...
Gondolom, jó pénzért ad túl rajta a portugál, s tán még nem is járt benne, hogy hat évvel ezelőtt megvette.
A vetetlen ágyakból száll föl a sötét, és válik éjszakává. Ballagok hazafelé, illetve a szállásomra. A Nyugati pályaudvaron s annak az aluljáróján megyek át. Lakatlan. Még egy fél évvel ezelőtt tömve vala hajléktalanokkal. Most senki. Fenn, a Katona József utca felőli lépcsőn ott ül a félkarú ember. Szót nem szól. Én is csak annyit, amennyit szoktam huszonhárom éve: Ne köszönje, szívesen adom.
Ő itt van állásban. Ülésben. Ott ül a lépcső legfelső fokán, egy lépéssel odébb már az utca. Tehát ő nem az aluljáró lakója, sosem volt az. Ő itt keresi a kenyerét. Fehér ember, Európában, öltözve illőn a mínusz nyolc fokhoz. Ő is része a mi örökségünknek. Fáj bennem, bennem lakik. Van úgy, hogy minden fáj bennem, ami bekerült. Ő nem változott semmit. Én is csak annyit, hogy hazahánykolódtam Erdélyországba.
Az Erzsébet téren a padon a másik koldus. Reszket. Megszólítom, miért nem megy tető alá. A kérdésem ostoba. Mert ha lenne tető a feje fölött, s ha lenne hajléka, nem üldögélne itt. Ő is fehér bőrű.
— Nincs nekünk már helyünk a Nyugati aluljárójában. Rend van ott már, s tisztaság... Megtisztították tőlünk a meleg helyeket...
Nyilallok. Talpig fájok. És nem a műanyag emberbarát fáj bennem, hanem... sok minden. 1990-ben rémülten szállott Budapest fölött a megállapítás, hogy Jesszusom, kezdünk elbalkánosodni, annyi a román itt.
Na, ami a balkánosodást illeti, megy az a románok nélkül is emitt. Megy. S ez az ország is zuhant akkorát kilenc-tíz esztendő alatt, hogy csak szemrebbenéssel lehet felnézni itt, mondjuk, a hasonló zuhanásban levő Romániára is.
Nagy felelősségben leledzik Magyarország, mindennek ellenére. Megmutatja — ez röpdös a téli egeken szakadatlan —, hogy képes elvezetni az Európai Uniót. Elhiszem. Ugyanis ott olyan vaskemény törvényrendszer alakult ki, hogy akár Albánia, Luxemburg is elvezethetné.
De mindeközben arra figyelek, s nem csak fél szemmel, vajon származik-e a magyar nemzetre, belső és külső Magyarországra valamennyi haszon a sorrendi megbízatásból.
Ki merem mondani, haszonleső vagyok ebben a kérdésben. Nem mannára várunk se künn, se benn, hanem a jogaink tárgyiasulására. Igen. Elburjánoztak Budapesten s másutt is — csak egyetlen példa — a magánóvodák. Mert az államiak erősen megcsappantak. Megszűntek tömegével. Amikor a kisgyermek megszületik, már fut az apa bejelenteni a majdani kis óvodást, kapjon helyet az óvodában. Férjen majd bele. És nincs munka. És megszűnnek a munkahelyek. És nincs kenyérke, tejecske. Ez is európai örökségünkhöz tartozik.
Helyzetjelentést vázolok, abba belefér menthetetlenül a jelenség, hogy a fiatal orvosok csődülnek át Magyarországra Romániából, onnan pedig a magyar orvosok Nyugatra.
Európai vegyes felvágott.
Az az igazság, hogy az egykori aranycsapat, Grosics, Buzánszky, Lantos, Lóránt, Puskás, Kocsis... szóval, ők nyugton s halkan készültek, végigverték a világot a zöld pályákon, hogy itt-ott még ma is sajog a nyomuk. Nem volt nagy felhajtás. De — ők is az örökséghez tartoznak. Ma is vallom, nekik több közük volt az 1956-os forradalom előkészítéséhez, mint másoknak. Amikor jogára s önmagára talál egy ország, nem lehet azt megállítatni, csak tankokkal esetleg, és — azokkal is csak ideig-óráig, mondjuk — úgy 1990-ig.
Ballagok a Roosevelt tér felé a József Attila utcában. Az árkádok alatt tanyázik egy ember. Van kis beugró, három oldalról tehát védve. A negyedik oldal maga a tél. Onnan védtelen. Nem kér, nincs előtte persely, kalap, konzervdoboz. Lakik. Másnap ugyanott megyek el: nincs "otthon", az ÁGYA szépen bevetve, letakarva foltos takaróval, ő távol van. Mennyire van távol az élhető világtól? Átgondolhatom pár lépésnyi idő alatt egész Afrika, Ázsia éhező tömegeit, mégis légszomjam van ettől a fekvőhelytől, hiányérzetem van, őrjítő. És tehetetlen vagyok: innen hiányzik egy ember(társam), aki valahol kenyér, kutyaeledel után néz vacsorára, aztán megtér ide. Hiszen itt van a nyughelye...
Különös hangulata van Budapestnek a reggeli órákban. Emberek, diákok százezrei mennek munkahelyükre, mennek dolgozni frissen mosakodva, szótlanok. Látnak valamit e napon is eléfelé, oda igyekeznek. Évtizedek óta látom s figyelem a jelenséget. És egyetlen romát nem látok egyetlen közforgalmi járműn sem. Ülnek otthon az ágy szélén, mezítlábukat lógatva, s nem mennek. NINCS MUNKA. Ez az egyetlen védőbástyájuk, hogy el vannak nyomva. Eközben Sepsiszentgyörgyön a nyugalmazott tanító a zöldségpiacon árusítja, amit megtermelt tavasztól őszig. És a nyugalmazott tanár taxisofőr Budapesten. És így tovább. Kell a munka.
