A százdolláros határ nem is olyan csoda. Reálértéken nézve ugyanis volt már száz dollárnál drágább kőolaj: 1864-ben felszökött az ára, 12 dollárba került Amerikában egy hordónyi, az pedig körülbelül annyi, mint ma 110 dollár.
Az első igazi olajválság a jom kippuri háború, az Amerika-ellenes bojkott. Szíria és Egyiptom 1973. október 6-án megtámadta Izraelt, és 17-én az OPEC arab szekciója, az arab olajexportáló országok szervezete — és a hozzájuk csatlakozó Szíria és Egyiptom — bejelentette, hogy nem szállít olajat az Izraelt támogató országoknak. Vagyis mindenekelőtt Amerikának, aztán Japánnak és egy sor nyugat-európai országnak. Az OPEC tagjai ezzel együtt elfogadták azt az ötletet, hogy növeljék az olaj árát. Persze, nem a háborún múlt a drágítás, a gazdag nyugatiak évente öt százalékkal növelték energiafelhasználásukat, és évtizedeken át változatlanul alacsony áron jutottak az olajhoz. Sőt, cserébe megpróbáltak — általában sikerrel — rásózni az arabokra lejárt szavatosságú árukat, például fegyvereket.
Az embargó meghirdetése után a kőolaj ára megugrott, 1974 elejére már négyszer drágább volt, elérte a 12 (akkori) dollárt, igaz, ez még mindig nevetséges a mai — vagy az 1864-es — árához képest. Az embargó és az áremelés Amerikában majdnem akkora sokkot okozott, mint a világháború. A benzin gallonja az 1973. májusi 38,5 centes átlagárról a következő év júniusára felment 55,1 centig. A New York-i tőzsde részvényei pedig hat hét alatt 97 milliárd dollárt vesztettek értékükből. Az Egyesült Államok az embargó előtt napi 1,2 millió hordót importált arab országokból, a jom kippuri háború után csak napi 19 000-et.
A benzinhiányos időkben az amerikai kormány két árat alakított ki, a régi olaj volt az olcsóbb, az embargó kihirdetése után feltárt kutakból kiszivattyúzott a drágább; lökést kapott tehát a kútkeresés. Az amerikaiaknak meg kellett tanulniuk együtt élni a hiánygazdaság kényelmetlenségeivel, a páros számra végződő rendszámú autók a páros napokon hajthattak az utcára, a páratlanok a páratlanokon, egyfajta jegyrendszer lépett érvénybe.
Európában is volt benzinhiány, a magyar ember végre egyszer fölénnyel nézhetett a jugoszlávokra, akik ugyancsak a rendszám alapján közlekedhettek vagy tankolhattak egy ideig. Ez is a béketábor fölényét mutatta a Nyugattal és az elhajlókkal szemben, összetartotta a baráti országokat a testvéri szovjet olaj, az olcsó olaj, amellyel mellesleg üzletelni is lehetett. Ahogy a Szabad Európa mondogatta: úgy ment át Magyarországon az orosz olaj Ausztria felé, hogy még a CCCP jelzés is rajta maradt.
A nyolcvanas évek elejétől aztán a szükség rákényszerítette a világot a racionalitásra, a gondolkodásra, a takarékosságra. Az amerikai autógyárak elfelejtették a húsz liternél is többet fogyasztó hatalmas luxuskocsikat, Európában is megszűnt a régóta csak megszokásból gyártott autók többsége, élen a bogárhátúval. Kötelező lett a szélcsatorna használata, a két-három évenkénti korszerűsítés, még Amerikában is megjelentek a kisautók.
