A farsang, bár sok köze nincs a kereszténységhez, sőt, inkább a pogány népi hiedelmekhez kapcsolódik, mégis napjainkig életben maradt, annak ellenére, hogy hosszú ideig buja szokásai miatt tiltotta az egyház. Minden februárban eljön az ideje, hogy az ember megtörje a hideg és a rossz szellemek uralmát. Erre egymagában nem képes, ezért csoportos felvonulást rendez, de nem olyant, amilyeneket máskor szokott, ezúttal ijesztő jelmezt ölt magára, maszkkal takarja el arcát, és zajkeltő szerszámaival útnak indul a hideg időben, hogy elűzze a rossz szellemeket és velük együtt a pusztító telet is. Azok a bizonyos rossz szellemek sem szívbajosak, nem ijednek meg ám akárkitől, csak a legügyesebb, legzajosabb farsangolók rémiszthetik meg őket ijesztő jelmezükkel. Ha elég félelmetes és zajos volt a tömeg, akkor hamarosan ránk köszönt a meleg tavaszi időszak. A résztvevők mindent meg is tesznek ennek érdekében, sőt, a felvonulás végén még farsangi bábuégetést is tartanak.
Hogyan maradhatott életben egy ilyen barbár néphagyomány civilizált világunkban? Fogalmam sincs, de nél­küle szinte elképzelhetetlennek tűnik az év. A felvonulások jó alkalmat kínálnak, hogy ismerkedjünk hagyományainkkal, ez idő alatt jól szórakozzunk, és új barátokat szerezzünk. A farsangi felvonulásra való felkészülés folyamán pedig bárki könnyedén elsajátíthat hagyományos álarckészítési technikákat, és fejlesztheti kézügyességét. Ha még sincs ínyünkre ez a hagyományos módszer, akkor bulit, álarcosbált rendezünk, ami inkább az amerikai Halloween-partikra hasonlít. Ennek az a célja, hogy mindenki valamilyen érdekes jelmezt öltsön magára, mely olyan alakoknak mutat bennünket, amilyenek lenni szeretnénk. És itt nem az ijesztés a lényeg, hanem a minél nagyobb átváltozás: lehetünk tündérek, hercegek, vagy akár a szomszéd néni kétfejű macskája is, lényeg, hogy barátaink társaságában jól érezzük magunkat. Bárhogy ünnepeljünk is, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és hová tartunk.

Molnár Andrea