Alulreprezentált a magyar diákság, és alulfinanszírozott a romániai magyar felsőoktatás — állította Péntek János professzor a Kolozsvári Akadémiai Bizottság által kiadott új tanulmánykötet bemutatóján. (Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai. Ábel Kiadó, 2011)
A kötet szerint az egymillió egyetemista közül 39 000 magyar, ennek kétharmada románul folytatja tanulmányait. Állami oktatásban tanul 29 000, magánegyetemen 11 000. A 2009-ben érettségizettek ötven százaléka tanult tovább, ezeknek kb. fele anyanyelvén. Összességében az aránytalanság még nagyobb: az egyetemisták összlétszámának tehát 3,9 százaléka magyar, és hozzávetőleg 1,3 százaléka tanul magyarul. Az okok többrétűek, lényeges lehet az is, hogy a szakoknak csupán egy része hallgatható magyarul. Arra pedig, ez miért áll fenn, kézenfekvő magyarázattal szolgál, hogy saját felsőoktatási fejlesztési stratégiáról vagy politikáról nem beszélhetünk, többek közt önálló állami egyetem hiánya miatt sem.
A legalább 1959 óta vajúdó kérdés kezelésére a rendszerváltás utáni időkben részleges megoldások születtek, köszönhetően mindenekelőtt a nagyvonalú magyar állami felelősségvállalásnak (lásd Partiumi Keresztény Egyetem és Sapientia EMTE). A román állam saját felsőoktatásában még szabályos tagozatok létét sem tűrte el, miközben a létszámok ugyan növekedtek, a szakok száma szaporodott, a magyar szervezeti keretek a lehető legalacsonyabb szintre szorítva (ahonnan már nincs tovább), diákcsoportokra lebontva léteznek. Mivel a legtöbb helyt a magyar tanszékek, karok, tagozatok megalakulását is elgáncsolták, a szervezeti önállóság még viszonylagos voltában is relativizálódik, ami tükröződik a teljesen alárendelt tanári kar mindennapi mentalitásában is, mely eddig egységes fellépésre, független cselekvésre úgyszólván képtelenné tette.
Egy kisebbségi kulturális autonómia megalapítását nyilván az azt eltervezni, felépíteni és működtetni képes értelmiség és elitje képzésével kell kezdeni. Amíg egy legalább viszonylagos egységes stratégia és bár részlegesen összehangolt intézményhálózati működés nem áll rendelkezésre, nem orvosolhatóak az alulreprezentáltságból fakadó bajok. Addig nem lesz sem több magyar diák az egyetemeken, sem kedvezőbb a megoszlásuk egy előnyösebb szakmegoszlás rendszerében.
Ami az alulfinanszírozottságot illeti, az új oktatási törvény valamelyes javulást hozhat a pozitív diszkrimináció elvének alkalmazásával, de ezt igazán kiaknázni a felsőoktatásban legfeljebb egy önálló állami magyar egyetem tudná.
A kérdés ceterum censeoként visszatér tehát, s amíg érdemben nem oldják meg, létrehozva a Bolyai Tudományegyetem utódját, javítani lehet a helyzeten magyar állami segítséggel, illetve az apró lépésekben ugyan bővülő, de továbbra is jogkorlátozó hazai mozgástérre támaszkodva — tulajdonképpeni fordulatra azonban hiába számítunk.
Felhasználható felmérések persze készülhetnek, miként az új kötet konklúzióiban is fölöttébb hasznosnak bizonyulhat a Magyar Állandó Értekezlet illetékes szakbizottságának összeülte előtt.
