Az év fája Európában a széthúzások, pártoskodások révén hasadozó és töredező közösségek számára nemcsak jelkép, hanem az össze­fogás igényének és lehetőségének szavazatokba foglalása is. Az összefogásigényben szegényedő korunkban fontos üzenet ez, elsősorban azoknak a politizáló hajlamú fennforgolódóknak, akik egyéni ambícióikat, sokszor a kivagyiságukat az önszerelem tartományába emelve megfeledkeznek arról, hogy az alapvető, nemzetmegtartó kérdésekben, amilyen az önigazgatás, az önkormányzat egészséges működése, a durcás ellenszegülések ártalmasak.
A famotívumnál maradva a minap valaki szót emelt a kisborosnyói emlékpark kopjafaállításai ellen. Damó Gyula, a kisborosnyói panteon kopjafás gyarapodásának lelke elszontyolodva jegyezte meg, hogy a Kár­pátok Géniuszának uralgása idején halálra ítélt apró falucskában a cserefát ma tűzrevalóként is használják, s egyébként a faluközpont oázisszerű parkszigetén a fa tisztelete mintaértékű az ottani hársfa körönddel egyetemben, de van ott természetes kő is hatalmas andezittömbök formájában a falu, a közösség múltba és a jövő örökkévalóságába fogózkodó szimbólumaként. Van ezen a kopjafás, kőtömbös, turulmadaras és élő fás kis szigeten egy beton villanyoszlop is, amelyet a pokolba kíván mint a természetes környezetet zavaró, degradáló tárgyat a rászaladó tekintet. A kis park egy kis közösség emlékműve is. A magyar múltat élő fás, kopjafás, kőtömbös kötésbe fogó jelkép.
Ez az emlékjelegyüttes is védelemre, megbecsülésre és tiszteletre érdemesül, akárcsak a csíkszentléleki és annyi más élő fa. A kisborosnyói kopják pedig tovább élnek, mint a kályhákban elsenyvedő, halálra ítélt társaik! Ezek a fák haláluk után átköltöznek az emlékezés örökkévalóságába.