Tanárokat ritkán, egymást viszont annál gyakrabban szólították így a diákok. Volt ebben egy adag nagyzolás, egy kis irónia, titkolt büszkeség, egyszerre volt komoly és élcelődő, hittek is, meg nem is a szó és – ami még fontosabb – a hozzá tartozó szerep jelentésében, tartalmában. E szerep sokrétű és ellentmondásos képet mutatott egy olyan kisebbségi, kisvárosi kultúrából nézve, amelyet majdhogynem hermetikusan elszigetelt a külvilágtól a kor diktatórikus berendezkedése.
A hetvenes évek elején viszont, amikor Irsai Zsolt (1957–2010) járt a fent említett iskolába, a mester-szerep még nélkülözte a cinizmust, iróniát vagy pózolást. Ő maga számtalanszor hivatkozott így pályáját meghatározó tanárára, Nagy Pálra.
Irsai Zsolt ideális tanítvány volt. Híján bármely stréberségnek, egyidejűleg volt empatikus és konfrontatív, következetesen intellektuális, ugyanakkor szenvedélyesen impulzív. Bár a szó hagyományos értelmében nem volt az, mégis autodidaktának tekinthető, aki szimmetrikus viszonyba tudta rendezni tudásvágyának autonóm motivációit mesterei iránti alázattal. Tökéletes tanítvány volt, aki maga is mesterként nyilvánult meg kollégái, barátai körében.
Ekkortájt, a kilencvenes évek elején találkozott Kali Szabolccsal (1971–2000), aki sikerte­len egyetemi felvételijét követően átmenetileg Kolozsváron telepedett meg, és úgy alakult, hogy Irsaival közösen béreltek lakást. Ott, ebben a lakásban alakult ki kettejük között az a kapcsolat, amely bár leginkább egy mester-tanítvány viszonyhoz volt hasonló, úgy gondolom, bonyolultabb volt annál.
Kali Szabolcs kevés fennmaradt művében helyenként felismerhető Irsai gondolatainak hatása, kiváltképpen a rajz redukált nyelvezetébe és koncentrált kifejezőerejébe vetett hit vonatkozásában. Mivel Zsoltot művészként és emberként is egy­aránt tisztelte, valószínűleg figyelmes tanítvány volt, ám karakterének – rajzaiban is megjelenő – intimitása és zárkózottsága olyan koncentrált és nyughatatlan belső keresésre sarkallta, amelyhez a "művészetbeszéd" alkotta tér nem bizonyult elégségesnek. Miután második felvételi kísérlete sem járt sikerrel, elköltözött Kolozsvárról, és kettejük kapcsolata lényegében megszakadt. Életének hátralevő éveiben érdeklődése Wittgenstein nyelvfilozófiája felé fordult. Őt és másokat olvasva az öntanítás magányában kereste a választ saját kérdéseire, autodidakta módon haladt egyre mélyebbre, önmaga felé. Bár sokat dolgozott, műveivel általában elégedetlen volt, és a több tucatnyi tárgy, festmény és installáció jelentős részét – a kevés, hátrahagyott rajzára általánosan jellemző redukcióhoz ha­sonló gesztussal – folyamatosan meg­semmi­sítette. Elé­gedetlen volt velük, és miközben próbált önmaga mestere és tanítványa is lenni egyben, útja egy pontján feladta.
A kettejük között rövid ideig fennálló rendhagyó mester–tanítvány viszony Irsai Zsolt számára viszont nagy valószínűséggel lehetőség volt arra is, hogy szavakká és plasztikus gondolatokká, valamint módszertani elképzelésekké formálja az akkortájt éppen aktuális egyetemi tapasztalatait, hogy tesztelje a művészet gyakorlásának azt a határterületét, amely későbbi életében meghatározóvá vált számára szerkesztői, művészetszervezői munkája, és sajnos, nagyon rövidre sikerült egyetemi oktatói tevékenysége során. Miközben kreatív energiái jelentős részét éveken keresztül privát tárgyi környezetének alakítására fordította, halála előtti éveiben meghatározó kulturális jelenlétet volt képes megvalósítani "művészetbeszéde" által, és hosszú évek retroaktív gyakorlata után egy kiállításra készült. Tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála e tervét meghiúsította, így csak találgatni lehet, hogy e kiállításon miként találkozott volna újra az anyagtalan gondolat a tárgyba kódolt kijelentéssel.
E kiállítás két félbeszakadt pálya találkozásának állít emléket, mely pályák rövid ideig keresztezték egymást a "művészetbeszéd" párbeszédes terében, hogy aztán elkülönülve tovább haladjanak saját, sorssá alakuló jövőjük irányába.
A kiállítás megtekinthető a sepsiszentgyörgyi Magma Kiállítótérben 2011. április 27-ig.

KissPál Szabolcs