Azt mondják, kerülöm a nevedet,
nem beszélek rólad, nem dicsérlek,
mert a Gonosz csókolta meg a számat.
Pedig a gyantaszagú fenyvesekben
mindig levett kalappal járok,
sebes, mély vizeid bennem zúgnak.
Ma órákon át gyermekes örömmel
néztem, hogyan halásznak a vén
parasztok a zajló Maroson
s mikor a szabályos, négyszögű lékből
halat rántott ki valamelyik,
ugye, hogy neked köszöntem meg?
És mégis kerülöm a nevedet,
melyet káromkodó kocsisok és
esküdöző kalmárok szájából hallok,
melyben önhitt szónokok dagasztják
naggyá magukat s pletykaszájú
vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,
mely úgy elkopott ércnyelvünkön és
szánkon, mint egy ócska köszörűkő,
és már-már semmit sem jelent.
Inkább megkerüllek valahogy: azt
mondom, hogy valaki vagy,
magok csíráztatója, emberek álma,
kicsi őzikék együgyűsége,
szálerdők erős magosba-húzója,
apró madarak énekeltetője.
Vagy csak gondolok rád, s elhatározom:
ma minden mosolyom téged jelent –
vagy csak kívánlak, és elhatározom:
ma minden kézfogásban a te kezedre
ismerek. Vagy csak érezlek
behúnyt szemmel, átlehelni a lelkemen,
mint a legtitkosabb, legédesebb
hangulatot, mely egyedül köt
a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.
Mint a napot, mely bőrömre süt,
s melyet némasággal siratok meg,
mikor lehull a hegyek mögé.