A forma kivitelezésének variációja, a konstruálás lenyomattá tárgyiasított lehetséges világa jelenik meg monotípiáin. Itt egy-egy tézisszerűen kialakult vélemény változatainak végtelenségbe nyúló szabad lélegzete kap jelentést. Az állásfoglalás helyett az ismétlés retorikájának játékában rejtőzik el.
A mostani munkáin is világszintek egyéni vízíói jelennek meg. Az eddig ismert keserédes önreflexió helyett viszont az ábrázoló személyes énje kilopakodik az ábrázolás előteréből. Maga helyett egy tárgyi világ egyéni jelképtárát hagyja. Sárosi ismerősei felismernek vonatkozásokat az alkotó életterével. A képolvasó viszont ennek küszöbén átlépve az itt kiállított műveknek egy lehetséges világértelmezésébe fogódzhat bele.
Igen, Sárosi képeinek létezik egy világértelmező, egyéni és közösségi tudat felelősségére rákérdező reflexiója. Szereti a nézőit állásfoglalásra, tények elé állítani, és véleményalkotásra sarkallni. Mostani monotípiáin, amelyek a sokszorosító grafika technikai lehetősége ellenére mégis egyedi példányok, az expresszíven lendületes és a konstrukció sablonos kettősségének ellentétéből arányos és egyszerűsített képi rendszereket teremt. Az elrendezés szabályossága ennek kettősségéből is feszültséget fejez ki. Egy-egy többletképelem megterhelést, eltolódást és a leleplezés irányába mutató zavart okoz. Itt mutatkozik meg Sárosi játékos mestersége, hogy képes felkínálni illúziókat úgy, hogy általuk beleránt a hiányérzet tátongó felismerésébe is.
Monotípiáin egyik gyakori díszletelem a henger hatását keltő dekorációk sorozatnyoma. Ehhez hasonló lenyomatokat ismerünk falusi házak, hétköznapi textíliák tömegízlésének eltakaró, fedő funkciójában is. A jelentésmező hátterét kitöltő elemek az ismétlés szabályát, a dolgok előrelépés nélkül megtörténő érzését hordozzák. Az önmagáért lévő dekorativitás egy statikus állapotot hordoz. Erre a létezési szintre ráhelyezett, mozgásban lévő történés drámaisága így még hatásosabb. Allegorikus történetek játszódnak le. Az organikusan működő természet mozzanatai, kihasított részletképei az egésznek a töredezettségét tárják fel. Az önmagában szép elem kihasítva az egészből az ábrázolt pillanatnyi összhangját mutatja a bekövetkező felszámolás állapotához képest.
Sárosi szeret és mer nagy tematikus összefüggésekben ábrázolni. Az átmenetek pillanatait ragadja ki. Oppozíciókat keres és talál, amelyeket az átértékelés és az eltolódás pillanatában merevít ki. Így a magasztos mögött a kicsinyes, az egyedi mögött a tömegessé silányult, a nagy találkozás mögött a kényszerűségből egymásra utalt határhelyzeteket mutatja be. Ezért gyakran a nézőben a bizarr és ellentmondásos ragaszkodás társul képeihez.
A közösség egyénre gyakorolt hatására kérdez rá. Deszakralizálja a közösségi lét kohézióját. A független létezés jelképeit teremti újra.
A tartalmi jelentésrétegek mögött a Sárosi-kép ott kezdődik, ahol véget ér a magyarázkodás, az okfejtés. Így a játékos variációk az önmagában szép érzését hordozzák. A kiállításon ez azért is érdekes, mert az alkotó többlettudást mer hátrahagyni, mely fő erénye. A vonalvezetés stiláris és dinamikus egyedisége helyett a sablonok sokszorosíthatóvá váló egyszerűsített fázisaira hagyatkozik. Felértékelődik az elrendezés alkotta konstrukció szerepe.
Sajátos grafikai akvarelljeivel tagolja ciklusokra az itt kiállított monotípiákat. Jelzi azt is, hogy folyamatosan kapcsolatot tart fenn művészetének más aspektusaival is. Akvarelljein az organikus világ leépülő és a természet körforgásába visszaforduló, hajdan belakott világa a mulandóság és enyészet esztétikumát mutatja meg.
A tárlat új beállításból mutatja be Sárosi művészetét. Vegyes technikával készült lenyomatain a játékos variációk gazdag képzettársításokat kínálnak a néző számára. A lendületes átváltozástörténetek a hatvanéves művész derűbe hajló alkotókedvéről beszélnek.
A kiállítás megtekinthető 2011. május 12-ig a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum Incze László Kiállítótermében.