1703 tavaszán Kolozsvárott egy orvos, Vizaknai Bereck György jegyezte fel elsőnek, hogy Rákóczi készül ki Lengyelországból. Erdély ekkor már évek óta a földalatti szervezkedések, fel-fellobbanó mozgalmak váltólázas állapotában élt, Máramaros vármegyétől le Hunyad és Zaránd vármegyéig különböző rétegeket sodort magával az ellenállás.
Jobbágyokon kívül katonákat, azután a puskások, armások, darabontok egykor fegyveres szolgálattal nyert szabadságukat elvesztett csoportjait, elszegényedett szabad székelyeket, kereskedőket s a külvárosok népét. Különböző vallású, különböző nyelven beszélő csoportok alkotják ezt az egy irányba áradó mozgalmat. Üzenethordozói, az örmény és török kereskedők is feltűnnek. Katalizátorai a korabeli értelmiség jellegzetes alakjai, papok, iskolamesterek, diákok, professzorok, gazdatisztek, városi hivatalnokok. Máramarosban a román Pintye (Grigore Pintea) a mozgalom egyik nevezetes vezetője.
Legerősebb bázisa a Székelyföldön alakult ki. 1702 elején arra a hírre, hogy a székelyek rebellálni készülnek, a Gubernium általános vizsgálatot rendelt el. A vizsgálat ugyan semmit nem derített ki, de augusztus 15-én Válaszútnál a "kurucok" szabályos csatát vívtak a kolozsvári császári őrséggel.
A köznemesség vagy rendi testületek irányítását nélkülöző mozgalom Erdély nagy területét hálózta be, de az ország társadalmi viszonyaiból adódóan nélkülözte a tiszaháti felkelést kirobbantó szegénylegény-szervezkedés egységét. Torockói vasművesek, a székely jobbágyok és fegyverviselők, Kővár vidéki armások vagy a gyulafehérvári aranymosók csoportonként más és más indítékok miatt fordultak a Habsburg-berendezkedés ellen. A magyarországinál változatosabban motivált népi jellegű mozgalmat főleg a feudális terhek, az adó növekedése; a hadsereg katonai terrorja, a hivatali és a katonai nemesség mérhetetlen visszaélései, az államhatalom gyöngesége, a császári gazdaságpolitika s az emberségben való mindennapos megaláztatások miatt támadt elkeseredés táplálta.
A Rákóczi-szabadságharc – a kuruc mozgalom gócai, 1702–1703
Már 1700 folyamán Rákóczi és a szervezkedésben részes hívei a fejedelemség főuraival is kerestek összeköttetést. Nem maradt Erdélyben visszhangtalan a tiszaháti felkelés sem. Rákóczi és Bercsényi azonban a támadás lengyelországi előkészítése során még egyértelműen úgy számolt, hogy Thököly lesz Erdély fejedelme, s nincs nyoma, hogy az erdélyi mozgalmakat a magyarországi vállalkozáshoz fűződő, lengyel, francia segítségre támaszkodó, tágasabb politikai elképzelések vezérelték volna.
Az erdélyi Thököly-párt nemesi bázisa azonban az alkotmányváltozás után teljesen elszigetelődött a társadalom szélesebb köreitől. Az egykori Thököly-hadnagyok, amint beszivárogtak a fejedelemségbe, csak az alsó néprétegek között találtak szervezésre alkalmas közegre. A Thököly-felkelés eszmevilága azonban Erdély változást kívánó tömegeinek csupán szűkebb rétegeiben talált visszhangra, főleg a Székelyföldön erős ellenérzések is éltek a hajdani "kuruc királlyal" szemben. 1702–1703 tavaszán Erdélyben nincs átfogó elvek szerint közös irányt kitűzni képes vezető személyiség, nincs a helyi mozgalmak országos összefogására alkalmas vezető réteg. (...)
A magyar állami önállóságért indított háború stratégiájában azonban 1703 őszén Erdély mellékes terület. Rákóczi Erdélyben nem nyithat nyílt hadszínteret. Meglehetősen messze ható következményekkel járt, hogy Erdély az első hónapokban kiesett e háború fősodrából, s egyelőre csonka államiságának intézményes szintjén sem tudott hozzákapcsolódni a királyságbeli vállalkozáshoz. Míg Magyarországon már az első hetekben országos politikai elv és államszervező akarat érvényesül, Erdélyben eluralkodik az anarchia és az antifeudális indulat. (...)
A mozgalmak energiáit nagyrészt helyi harcok kötötték le. Mégis a szétszórt, egymástól elszigetelt felkelések a határszélre betörő kuruc ezredek segítségével jelentős katonai sikereket értek el. Elfoglalták Somlyót, Abrudbányát, meghódították Máramarost, körülzárták Kővár várát. Nagybányát ugyancsak az erdélyi szegénylegények nyitották meg Rákóczi katonái előtt. Megmutatták erejüket a felkelők a brádi és a szentbenedeki összecsapásban, 1703. november 11-én a bonchidai csatában részben szétszórták, részben maguk mellé állították a kolozsvári őrség megerősítésére küldött székely ezredeket. Rabutin eközben mintegy 8–10 ezer főnyi hadseregével Kővárig vonult, de elszigetelődve a magyarországi hadszíntértől, visszahúzódott Szebenbe.
A politikai testületek képviselőit, a vármegyék főispánjait, a székek és városok elöljáróit Rabutin november 15-re Szebenbe rendelte, hogy mint az erdélyi rendi állam megtestesítői a Guberniummal együtt ítéljék el a magyarországi háborút. Miközben a császári őrségek sorra átállnak Rákóczi híveihez, és Erdély-szerte tekintélyesebb emberek is csatlakoznak a felkelőkhöz, Szeben a főurak börtöne lett. Az élelmezési gondok, zsúfoltság, kiszolgáltatottság, megfélemlítés és a tehetetlenség poklából sokan szökve kerestek menekülést: szolgák, nemesifjak, majd tekintélyesebb főurak is. (...)
Rákóczi először csak 1703. november 29-én adott ki egész Erdélyországnak szóló pátenst. A "fegyvert viselő és viselhető, mind felső-, közép- és alsórendű lakosainak" szóló nyílt levél ösztönözte az erdélyiek mozgalmát, építeni szándékozott katonai segítségükre. A szász natiónak és "az oláh nemzetnek" kiadott pátensek pedig azt mutatják, hogy Rákóczi ismerte a szászok és a románok helyzetét, s számított rájuk. 1703 őszén Orosz Pált küldte az erdélyi hadak "directiojára", de az ország politikai megszervezésére Rákóczi ekkor még nem gondolt.
A megfelelő központi vezetést és az összefogó politikát, felszerelést, fegyelmet nélkülöző felkelőcsapatok azonban az ellentámadásra induló császári ezredekkel már nem tudták sikeresen felvenni a harcot. Tige ezredes, miután szétszórta a Gyulafehérvár felszabadítására készülő felkelőket, végigbüntetve a Maros-völgy falvait, a Székelyföldre vonult, és 1704. január 28-án a holdvilági csatában a székely ezredek felett győzelmet aratott.
Rákóczi Erdély-politikája 1704 elején változott meg gyökeresen, amikor a tervezett nyugati hadjárat megakadt, s az új magyar állam nemzetközi elismertetése előtt akadályok tornyosultak.
1704 elején indult Erdélybe fejedelmi kinevezéssel és utasításokkal Thoroczkai István generális, az erdélyi csapatok főparancsnoka és gróf Teleki Mihály mint gazdasági főfelügyelő és főharmincados. Feladatuk – a helyi katonai és gazdasági megbízásokon kívül –, hogy biztosítsák az új magyar állam hatalmát. Rákóczi ettől kezdve ugyanis legfontosabb rendeleteit az erdélyi hatóságoknak is szétküldte. Így a rézpénz kibocsátását megjelentette az erdélyi vármegyéknek és székeknek is, s a sómonopólium, majd annak feloldása ott éppen úgy érvényes volt, mint Magyarországon.
Az integrációs szándékot tükröző politika azonban súlyos nehézségekbe ütközött. Erdélyben a katolikus Rákóczi családnak jóformán alig volt politikai pártja, miközben erősen tartotta magát II. Apafi Mihály kicsiny, de bécsi ösztönzésekkel is biztatott tábora, Thököly híveinek csoportja pedig a szívós és erős török párttal együtt növekedett. Erdély önálló államiságának tudata hatalmas tényező, és úgy látszott, nem lehet vitás, hogy ki legyen Erdély fejedelme.
1704 tavaszán a Porta nyilatkozott: hogy ha kikérik, hazatérhet a nikomédiai bujdosó fejedelem. Orlay Miklós, Thököly ezredese bejött Erdélybe, hogy választott fejedelmének útját előkészítse. A Dobránál átjött alig 5–700 főnyi csapat napok alatt ezrekre szaporodott, és feltartóztathatatlanul nyomult előre. Branyicska, Kolc vára, Szászváros után, megelőzve az ugyancsak a fejedelemség székvárosa felé előretörő Thoroczkai generálist, bevonult Gyulafehérvárra. Eközben Háromszéken és Csíkban újra nagy erejű felkelés tört ki. A Henter Mihály és más főemberek szervezésével fegyvert fogók körülvették Brassót. Március 14-én kelt kiáltványuk, a Barcasági kiáltvány az első átfogó erdélyi politikai program: "Intünk és kérünk, sőt kényszerítünk is ez hazában lakó akármely nemzetbül álló igaz haza fiait, ez igaz ügyünket látván, az minket pusztító közönséges ellenségünk ellen közönségesen velünk együtt fegyvert fogni és szegény hazánkat végső pusztulástól megoltalmazni ne késsék." Nemeseket, a különböző rendeket és a városi lakosságot a társadalmi érdekközösség elvei alapján szólítja az állami önállóság megteremtésére.
A székelyek ereje azonban kevésnek bizonyult, hogy a barcasági programmal a különböző Habsburg-ellenes erőket összefogja. A Thököly és Rákóczi zászlói alatt harcolók egymás ellen fordultak. Amint Thoroczkai mintegy ötezer főnyi haderejével leért Gyulafehérvárra, Orlay hirtelen meghalt, s a mérgezést rebesgető Thököly-ezredek szétszóródtak. Thoroczkai, önmagában elégtelennek érezvén erejét, kitért a császáriak elől, s Tige ezredes serege háborítatlanul vonult faluról falura. Megrohanta és felgyújtotta Enyedet, lakosságát kardra hányatta, nem kegyelmezvén "tógás diáknak", de még terhes asszonyoknak sem. A Brassó külvárosáig hatoló székely felkelőket pedig Graven ezredes 1704. április 13-án a feketehalmi csatában szétszórta.
A megtorló utakat járó császári csapatok és kóborló kuruc seregtöredékek prédájává vált Erdélyben 1704 tavaszán új politikai programok születtek.
Bethlen Miklós kancellár Szebenben megírt és Hollandiában kiadott Columba Noe (Olajágat viselő Noé galambja) című röpirata kifejti, hogy a Habsburg-dinasztia és Rákóczi hatalmától egyaránt el kell határolni Erdélyt. Az önálló, el nem kötelezettségét a töröktől és a Habsburg-császártól adóval és a nyugati protestáns országok kezességével megváltó fejedelemség terve azonban az adott viszonyok között kivitelezhetetlennek bizonyult, noha a röpirat alapelvét, amely szerint Erdély az európai hatalmi viszonyok egyensúlyát biztosító tényező lehetne, Rákóczi is magáévá tette. Bethlen írásáért drágán fizetett: Rabutin vasra verette, majd Szebenből Bécsbe vitette csaknem életfogytáig tartó rabságba.
Az erdélyi főnemesek ugyancsak elméleti programokkal vélték megoldhatónak Erdély helyzetét. A császári udvarhoz és Széchényi Pál kalocsai érsekhez küldött Planctus agonisantis Transylvaniae és a Iam-iam expirantis Transylvaniae gemitus írói a Diploma Leopoldinum alapján vélték rendezhetőnek Erdély helyzetét.
Bent a fejedelemségben azonban beérett az egységes cselekvés programja, megerősödött Rákóczi pártja. Egyre többen látták úgy, hogy egyedül Rákóczi fejedelemmé választása útján remélhetik Erdély státusának rendeződését. Először a székelyek, majd kevéssel utána Torda, Kolozs és Doboka vármegye követei mentek ki Magyarországra: "...az ország ünnepélyes ajánlatával: Rákóczi vegye birtokába Erdélyt azon mód szerint, miként elődei bírták."
(folytatjuk)
