– Volt egyszer egy üveggolyó. Áttetsző volt, és szivárványszínű.
– És a közepében egy kicsi törpe lakott!
– Egy üvegtörpe. Olyan kicsike volt, hogy az üveggolyóban elfért a háza is, a kertje is, erdeje is, mezeje is.
– De ugye, üvegből volt a háza is, a kertje is, az erdeje is, mezeje is?
– Üvegből voltak a fák és a virágok, üvegből voltak a madarak, üvegből volt a kutyája, macskája, de még a kisegere is.
– És volt egy üvegharangja.
– Ha meghúzta, csengett-bongott a ház, az erdő, a mező; csengtek-bongtak a virágok, a fák, de még a szivárványszínű üvegég is bongott.
– És ha meghúzta az üvegharangot, az üveggömb elgurult.
– Addig gurult, míg egy agyaggolyóval találkozott. Az agyaggolyóban pedig egy agyagtörpe lakott, agyagból volt a háza, kertje, erdeje, mezeje. Agyagból voltak a virágok, a fák, agyagból voltak a madarak, agyagból volt a kutyája, de még a kisegere is. De az agyagtörpének nem volt harangja. Nem csengett-bongott a ház, az erdő, a mező, nem csengtek-bongtak a virágok, a fák, nem volt szivárványszínű az ég. Csend volt, és sötét.
– Nem félt az agyagtörpe?
– Nem félt. Ült naphosszat a háza előtt, agyagedényeket gyúrt, és énekelt. Az üvegtörpe meg rázta egész nap a harangot. Ha megunta, felmászott a legmagasabb fára, onnan az üvegmadár hátán felszállt az üvegégre, azon is egy szivárványútra, és naphosszat csicsonkázott. Mikor ezt is megunta, jól megrázta a harangot, világgá gurult, és gurultában-mentében dicsekedett:
– Itt jön az üveggolyó! Itt jön a szivárványszínű üveggolyó! Itt jön a szivárványszínű, áttetsző üveggolyó!
És addig harangozott, míg mindenki rá figyelt, s dicsérni-csodálni kezdte.
– Ó, az üveggolyó! Ó, a szivárványszínű üveggolyó! Ó, a szivárványszínű, áttetsző üveggolyó!
Az agyagtörpe meg ült a háza előtt a sötét agyagég alatt, agyagedényeket gyúrt, és énekelt.
Összekoccant a két golyó.
– Hé, agyaggolyó! Hé, agyagtörpe! Térj ki az utamból! Itt jön az üveggolyó! Itt jön a szivárványszínű üveggolyó! Itt jön a szivárványszínű, áttetsző üveggolyó! Csodál-dicsér az egész világ! Mért nem csodálsz? Mért nem dicsérsz?
– Szépnek szép a golyód – válaszolt az agyagtörpe. – De mit csinálsz te magad? Rázod a harangodat, és szivárványon csicsonkázol. Ugyan mért térjek ki előled, mért csodáljalak, mért dicsérjelek? Az én egem sötét, az én házam agyagból van, nekem nincs se üvegharangom, se szivárványszínű egem, de edényeket gyúrok, és énekelek. Nem térek ki, nem dicsérlek, nem csodállak!
Feldühödött az üvegtörpe. Mérgében úgy meghúzta a harangot, úgy nekilódította az üveggolyót az agyaggolyónak, hogy apró darabokra tört mind a kettő. Ott állt most a két törpe szétesett házzal, széttört fákkal, virágokkal valami nagyon távoli és ismeretlen óriási virágok és fák alatt.
– Kár volt így dicsekedni – mondta az agyagtörpe. – Most itt állunk ház nélkül, idegen világban.
– Most legalább kiderül, hogy ki érdemli meg a csodálatot! – húzta ki magát hetykén az üvegtörpe.
Az agyagtörpe nem sokat törődött vele. Addig járt, ügyeskedett, míg agyagot talált magának, házat épített belőle, aztán leült a háza elé, agyagedényeket gyúrt, és énekelt hozzá.
– Te most is csak az agyagedényeiddel törődsz – biggyesztette el a száját az üvegtörpe. – Nézz meg engem! – Azzal felmutatott az égre, azon is egy tündöklő szivárványra.
– Abból a szivárványból építek házat magamnak. Akkor aztán mindenki megcsodálhat.
Azzal nagy hetykén a szivárványra lépett. De hiába dicsekedett, lezuhant, csengve-bongva összetört.
Az agyagtörpe meg kint ült a háza előtt, agyagedényeket gyúrt, és énekelt.
Kobak pedig eltűnődött.
– Én majd úgy megyek végig a szivárványon, hogy nem zuhanok le. Ha nem dicsekszem, ugye nem zuhanok le?