Nem más ez, mint élő telefondrót fülkagylótól fülkagylóig, de a hatása nagyszerű. Nevetgélés, a titok keresésének mámorító hatása, de elsősorban üzenet lélektől lélekig.
Azon veszem észre magam, hogy mindenki a kedvemben akar járni, mert íme, a szigorú felnőtt elfogadja az ő játékszabályaikat, és együtt örül velük. A szó pedig az a különös varázseszköz, amire vigyázni kell, amit nem szabad elfelejteni, amit tovább kell adni.
A jelenet elgondolkodtat, megnyitja előttem az idő kapuit. Így adhatták valamikor szájról szájra a varázsigéket, majd a bibliai csodatetteket, a meséket, mondákat hősökről, gyógyítókról, szentekről szóló történeteket.
Így suttogta minden igazi édesanya a gyereke fülébe, hogy ne féljen, hogy megóvja őt, hogy szereti. A hadba induló fiaiknak így súgták oda a már sokat tapasztalt apák, hogy bátorság. Évszázadok óta így suttogtak egymásnak apró kis csacskaságokat a szerelmesek a maguk egyedi, más számára érthetetlen nyelvén.
Mára a szó sokat veszített értékéből, mert hazugsággal, képmutatással töltötték meg. Kevesen suttognak, inkább mindenki harsog, hátha az ő szava hallatszik el messzebbre, hátha ő tudja világgá kürtölni a sikerét, hatalmát.
A szó néha kínzóeszközzé válik, mert sokszor lehet vele bántani anélkül, hogy kézzel tapintható nyomai maradnának, csak a lelket sebzi meg, s az jobban tud fájni, mint bármilyen testi seb. A szó fegyver, ami harcba tud állítani tömegeket akár a jó, akár a rossz oldalán.
A kisgyerekek tudják igazán ízlelgetni és örömmel kiejteni a szót, a nagyoknál néha már csak trágársággá fajul, már csak elrejti, nem megmutatja igazi értelmét.
Egyetlen elkoptatott, elrongyolt szó van, amely még a kiszikkadt lelkekbe is képes életet lehelni, és ezt a szót a gyerekek gyakran mondják ki: szeretlek.
Hát mi még meddig várunk, míg elhangzik ez az elkopott, már szinte elfelejtett szó?