András Katica málnásfürdői lakásán jövök rá, hogy mi csak néhány, kiemelt jelentőségű néprajzi gyűjteményt ismerünk. Háromszéken a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményét, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumét, a csernátoni Haszmann Pál Múzeumét. Amíg élt, látogatható volt a bélafalvi csűrmúzeum is. Ha Vargyasra megyünk, a Sütő és a Máthé família a célpont. Ha Kézdimartonosra, akkor Farkas Róbert faragóművész portája. És még akad néhány neves magángyűjtemény a térségben.
Az viszont, amivel András Katica portáján találkozom, egyszerűen "levesz a lábamról", a bámulattól elakad a szavam. Legelőbb a csángó népviseleti kollekción akad meg a szemem. Ez a legszínesebb. "Csángós menyasszonyi ruha" áll a sor élén. A bábú fején kézzel készített rózsakoszorú, pazar színekkel. A "rakott menyasszonyi ruha" egymagában egy költemény. A következő ruha azt az állapotot jelzi, amikor bekontyolják a menyecske haját. A bábú fején hímzett csepesz. Bemutatja a színes szövésű katrincát. Azt is, hogy a táncban vagy munka közben hogyan csatolják – tűzik – fel a katrincát. Az inget, pendelyt is szemügyre vesszük. Aztán egy gyönyörű régi női székely ruha látható. Ez is maga a poézis. És egy kicsi székely ruha is, a tízéves dédunokáé. A férfi nemet egy vitézkötéses, szürke posztóból varrt kabát képviseli a gyűjteményben. És több pár férficsizma.
"Ezeket újra akarom keményíteni – mutat a ruhakollekcióra –, vállfára rakni. A testvéreimmel az uzonkai családi ünnepségre ilyen ruhákba öltözünk." Áron, a tizenegyedikes unoka is székely ruhában adja át a Ferencz testvéreknek a szüleikkel együtt készült fotóval az emléklapot.
A lakás másik attrakciója az osztováta. Katica azsúrozott hosszú függönyt sző. Az elkészült darabot az ablakon mutatja. Az alapanyag kenderfonal. Maga tilolja, fonja a kendert. Hirtelen be is mutatja az eszközöket és berendezéseket. Otthonról ismerem, hogy melyek a szövőszék részei, mi a guzsaly, a héhel és a gereben, a vetélő, a tekerőlevél és a többiek. Itt minden, de minden működésre alkalmas állapotban.
Egy élő múzeumban érzem magamat. Csuprok, bögrék, festett tányérok, lábasok abból az időből, amikor az edénynek valóban lába volt, fakanalak, a falak tele szentképpel, de felfedezem a naiv festők jelenlétét is: a budai halászbástya, a Szent István-szobor. "Egy részeges férfitól vásároltam" – jegyzi meg. Az anyag csíki, gyimesi, gyergyói és háromszéki. Tudatos gyűjtés eredménye. Elrendezésük funkcionális, legszívesebben az ember az asztal mellé ülne.
Kérdezem, hogy néprajzos szakember látta-e ezt a gyűjteményt? – Nem. Egy budapesti hölgy kereste fel, filmezett, majd küldött egy albumra való fotót is. Átlapozzuk.
Katica néni a munkafázisokat is bemutatja. A dagasztást – mikor egészen apró leányka volt a nagyanyja mellé állva maga is nyomkodta a kalácstésztát, kenyértésztát a dagasztó tekenyőben –, elképzelem azt a mozzanatot, amikor a fénylő gyöngyszemű sült tyúk a hatalmas perecfészekből az asztalra repült, mekkora ünnep volt ez a nagy család számára.
