Nemrég Komáromban tartották a Kárpát-medencei Háló (katolikus) közösségek találkozóját. Egy olyan kiscsoportba kerültem (fiatalok és idősebbek is voltak benne) az előadások megbeszélésére, amelynek vezetője, egy informatikus arról számolt be, hogy családjának a fele van jelen: ő, a felesége, tizennyolc éves lánya és másfél éves kisfia.
A család többi része, két fiú, és két lány otthon maradt. Aztán mesélt az életükről, s arról is, hogy miként vesznek részt a közösségek munkájában, hogyan alakítják saját és az egyház életét... Az is meglepett, hogy előadások alatt, miközben a felnőttek komoly témákat hallgattak komoly előadóktól, senkit nem zavart, hogy az előadóterem hátsó részében egy kisgyerek négykézláb mászkál a földön, és közben gőgicsél. A szünetekben egyik kézből a másikba járt a baba, mindenki édesgetni akarta... Eszembe jutott, hogy nálunk néha mennyire zavar egy-egy felnőttet a templomban, ha netán egy kisgyermek megszólal, vagy gőgicsélni kezd az édesanyja ölében. Milyen jó lenne elküldeni ezeket az embereket egy kicsit más közösségeket is látni. Olyanokat, ahol nem kizárnak, elutasítanak, hanem befogadnak, szeretettel vesznek körül.
Amikor nagyon fáradt vagyok, a találkozó óta azzal erősítem magam: hogyha vannak olyan édesanyák, akik öt-hat gyermeket nevelnek, és még közösségi munkára is futja nekik, akkor én miért siránkoznék?
