Nos, ennyi elég volt ahhoz, hogy egy mosoly mögött zakatolva elinduljon a kutatás, a megértés mellett a megnyugtató igazságtétel. Igenis, ezért jöttem haza huszonkét esztendő után a földemre.
Egy szó, egy jelző, egy ismert melléknévi igenév kiszélesíti előttem és bennem az igazságtételt, hogy itthon lehetek valamilyen kegy vagy pedig életem utolsó nagy nekirugaszkodása folytán. A kegyet s kegyeket nem nagyon gyűjtögethettem, emitt is csak az égiekre meg egy nagyon is földi segítségre gondolhatok.
A rövid reklám szövege fészket lelt bennem a maga furakodásában, és mintegy figyelmeztetés is, mindmáig és örökre. Ezért jöttem haza, vissza? Van, lám, visszaút, mert itt facsarják a gyümölcslevet, másutt sehol. Itt facsaros az észjárás, és nem esetlegesen, mert ahhoz, hogy a székelység megmaradhasson annyi dúlás közben is, mindent firtatni kell legalább három, négy oldalról.
A nyelvi közeg az író számára munkamező, munkalégkör, ihlető és biztonságot adó. Idegenben megfacsarodik a szíved számtalanszor, ha földivel találkozol, s hallod a Hargita aljai szót. Idegenbe is viszed magaddal a nyelvi örökséget, egyetlen tulajdonodat.
Kibéd, az udvarhelyszéki, csöpp fészeknyi falu röptette a népi zenekultúra csúcsára – hogy csak egy példa magasáig menjek – Seprődi János zenetörténészt, tudós kutatót, Bartók és Kodály nagy elődjét (1874–1923), aki nem elégedett meg a felfedezés örömével, hanem rögzítette és terjesztette, terjeszteni akarta egyetemi szinten is a népi zenekultúrát. Persze, elgáncsolták Budapesten egy tehetségben szegény másik pályázó javára őt. Mégis fennmaradt az a törekvése műveiben, gyűjteményeiben, hogy nemzeti kultúránkban méltó helyen és módon becsüljük a zenei anyanyelvet.
Lehajolni az Ady-féle szent humuszig, ahol kemény munkával facsarják ki az élet megtartó nedveit földből, erdőből, mészkőből.
Amilyen nyelven imádkozol és énekelsz, oda tartozol. Márpedig valamihez tartozni kell, hogy meg ne tántorodj valamilyen távolban, messze a meleg hittel teli bölcsőtől.