Matti Rantanen: Cím nélkül
Ahogyan Vargha Mihály szobrászművész, a tizenkettedik nemzetközi kortárs képzőművészeti alkotótábor egyik résztvevője és animátora magyarázta, a spirál egyértelműen a haladás szimbóluma, ezért is választották az idei árkosi alkotótábor emblémájának. Svéd, norvég, finn és helyi művészek párbeszéde zajlott, s a képtárban bemutatott anyag – a néhány nap alatt elkészülő munkák egy része! – is bizonyítja: a kapcsolat, a párbeszéd, amely skandináv és Kovászna megyei képzőművészek között az elmúlt években örvendetes módon kialakult, igen izgalmas, hiszen megmutatja azt is, hogyan látnak minket a skandináv művészek.
Több munka is Erdéllyel, Árkossal, a Szentkereszty-kastéllyal áll érzékelhető kapcsolatban. Itt elsősorban Karin Börjeson Árkos című festményeit említhetjük, a táj láthatóan átélt vonzását, vagy Katariina Lager Erdély-sorozatát, ezeket a gyönyörű, sárgás-szürkés színekben villódzó festményeket, ahol a történelmi táj melankóliája is érzékelhető. A veszteség, ami mutatja, hogy a hozzánk látogatóba érkező művészek empatikusan képesek átélni a helyet, ahol vagyunk. Hanne Juga A Szentkereszty-parkról készülő sorozata is izgalmas, gyönyörű a Nyári este címet viselő hármas képe.
Katarina Lager: Erdélyi sorozat
Igen, a skandináv művészek – legalábbis ez a tárlat egyik tanulsága – sorozatokban gondolkodnak, egy folyamatot élnek át, részleteiben. A sorozatok darabjai folytatják, kiegészítik, időnként terrorizálják egymást, mintegy dialógusra késztetve a nézőt. Különösen nyilvánvaló ez Matti Rantanen Cím nélkül-sorozatában, ahol különféle állványokat láthatunk, kaotikus rendben követik egymást, de szépek Maaria Oikarinen Absztrakciójának színes gyermekrajzokra emlékeztető darabjai is. Legnyilvánvalóbb azonban a sorozatjelleg Kirsti Grotmol kis méretű képein, amelyeknek címe is kihívó: Amire tanítottak, s valóban olyan tárgyakat fest meg, amelyek részei életünknek, amelyek nélkül egyszerűen elképzelhetetlen az élet. Kis méretűek Mia Saharla Ajándékok című festményei is, egy elvarázsolt világba röpítenek, ahonnan nehéz a visszatérés. Vannak, természetesen, filozofikusabb munkák, itt Henrik Malmborg foltszerűen gyönyörű, az arcokra fókuszáló fotográfiáit említjük, például a sokáig emlékezetes A bukott testvért vagy a Mindig haladni címűt.
És most a performanszról, amit a két művész (Öivind Harsem és Lennart Gybrant) a képtári tárlaton mutatott be. Egy hatalmas festmény előtt toporog két esetlen férfi, két skandináv medve, s miközben nem túlságosan nagy örömmel újabb és újabb foltokat kennek fel a képre – amelynek alapváltozata is látható – időnként torokhangon szomorúan énekelnek, toporognak, ismét kézbe veszik az ecsetet, majd zenét is intonálnak, például a vizes vödröt verve, melybe időnként megmártják az ecsetjeiket. Furcsa, szomorú, melankolikus vallomás ez a művészetről és a dialógusról, amit a művész mindenkori nézőjével folytat.
Kirsti Grotmol: Csillagokat hallgatva
Néhány mondat a hazai szereplőkről. Az idei művésztábor címéül, szimbólumául, emblémájául választott spirál tűnik fel Albert Levente installációján, ami az egyik legemlékezetesebb a művész hasonló művei közül, s a folyamatba mintegy beavatva két nagy méretű festményt is láthatunk a spirálról, ami, ha jól értjük, itt az élet fölöttébb kényes egyensúlyát jelképezi, a spirálok, a huzalok ráadásul meg-megremegnek a huzatban, mintha életre akarnának kelni. Vargha Mihály két szobrával is jelen van, a Fej jellegzetes Vargha-kompozíció, mintha állandóan a sámán-sorozat folytatódna, de most a faszobor köveken áll. Nagyon szép a művész másik szobra is, a Zsófi, egy megejtően szemérmes vallomás. S most két rendhagyó munkáról. Sípos Gaudi Tünde, aki Apa és fia című feketébe, kobaltkékbe tűnő műveivel is jelen van, a harmadik, utolsó terem közepén egy bizarr, elgondolkodtató kompozícióval lep meg egy tojásokból kirakott körrel, ami ugyanazt a kényes egyensúlyt vizionálja, amit Albert Levente is, hiszen van, lehet törékenyebb, mint a tojás? Péter Alpár egy képzelt performansz fotó-dokumentumával döbbent meg: a zöld mezőben ő maga látható, számtalan példányban, amint önmaga után, előre halad. S alatta a felírás: a Selfringmaker segítségével bárhol létrehozhatja saját ösvényét.
S ha már a vendégművészek esetében sorozatokról beszéltünk, el kell mondanunk, hogy ezúttal Vinczeffy László és Daczó Enikő kettős és hármas sorozatot állított ki. Vinczeffy Palástja a művész utolsó alkotói periódusának jellegzetes darabja. A felület megmunkálása, az egymásba tűnő sötétebb színek s a robusztus alak fenyegető tartása egy furcsa világba kalauzol ismét. Jellegzetes színkompozíció Daczó Enikő hármas képe is, az Élet és halál, szürkébe villódzó fehér, majd sötét tónusok, végül egy elképzelhetetlenül gyönyörű lebegő a fehér árnyalatait bravúrosan váltogató festmény. Itt megint a kényes egyensúlyra asszociálhatunk. Végezetül Éltes Barna szobráról, amelyik robusztusságában maximálisan kihasználja az anyag, a fa lehetőségeit. Az alak a veszélyeztetett létezést asszociálja, a kísért veszélyeknek csak a mű egyedülvalósága állhat ellent.
