Figyelj a menni, beszélni tanuló apróságokra, amint óvatosan lehajolva levél, fű, virág, ágtöredék után nyúlnak, ahogy a galambok felé tárják kezecskéiket, egyszerre meg akarván ölelni, maguknak megszerezni flórát és faunát... Így kellene ölbe vennünk nekünk is csöppségeinket, s felmutatnunk – íme, legszentebb nemzeti kincsünk: a gyermek.
Mert önzősödő, magányosodó, elfajzó világunkban egyre kevesebb születik nemzetem ódzkodó családjaiban. Nincs és nem lehet nemesebb célja rövid földi életünknek, mint gyermeket nemzeni-szülni, a családért felelősséget vállalva őt játszva beszélni tanítani, énekre, táncra, a sport, a zene, a képzőművészet felé irányítani – született vagy szerzett tehetségük arányában. Képlékeny anyag a gyermeki lélek, könnyedén hajlik a természet és az ember szeretetére. És nem csak Szent Jakab, az Oroszlán havában!
Nem tudok betelni e téli felvétellel, amikor egy hétköznap, a reggeli és ebéd között, megunva a képeskönyveket, a játékok szétszórása után kézbe veszik a hosszú porszívótömlőt, és próbálnak besegíteni nagymamának. Hát nem ennivaló ez a két, aranyfürtű szőkeség, amint takarító szerszámra cseréli fel a hintaszéket?
Vajon, későn érkezik-e e fiataloknak szóló biztatás a családalapításra, gyermekvállalásra, hogy jóra forduljon apadó nemzetem demográfiai statisztikája?!