Úgy vélem, nem is lehet eltüntetni, mi több, kimondottan vétek lenne elbánni az alapgondolattal, mert nagyvonalú koncepció rejlik benne, népek közös múltjának olyan tanulsága, melyre jövőt lehet és kell alapozni.
A történet ugyan megcsonkítottságában figyelmeztet a leginkább arra, hogy bizony nem egyszer avatatlanok emeltek kezet az itteni hagyományos együttélés és ma multikulturálisnak nevezett művelődésbeli többlet e példázatára, mely évszázadokig viszonylagos, de valós békében szabta meg a Kárpátok három csoportjára támaszkodó régió arcvonásait. A középkori királyság türelmesebb közegében az akkori viszonyoknak megfelelő viszonylagos etnikai autonómiákban mély bölcsessége halmozódott fel annak, ahogy egymással ki tudott jönni a három hagyományos erdélyi nemzet a vajdaság idején, majd a fejedelemkorban vagy a nagyhercegségkori időkben. Mai fogalmaink szerint az egymásmellettiség távolról sem volt mindig gyümölcsöző együttműködés hordozója, de utóbbi mégsem szünetelt, ismételten gyengült vagy felerősödött, de létezett egy évezreden át. Az erdélyiség a modern kor küszöbén egy nemesebb kulturális emelkedettség szárba szökkenésével is kecsegtetett, de végül mégis a kizárólagosságra esküvő nemzeti ideológiák láttak hozzá megásni a sírját.
Ezeréves gyökeret pusztít azóta is, aki ezt szolgálja, hol egyik, hol másik oldalról nyesi, irtja, vágja, fűrészeli az eleven testet, okoz neki maradandó csonkulást. De az ősi gyökér nemhogy nem pusztult el, hajtásaiban is él még.
Napjainkban holmi művi úton kiagyalt megamegyék kényszerzubbonyát húznák rá az eleven sokszínűségre némelyek, lefokozva ezáltal egy erős ágát, a másik rabságába hajtván. Aki eme erős ágat leszárasztaná, meghazudtolja egy történelmi korszak egész értelmét, a népek szabadságának eszméjét.
A mai Európa a szubnacionális szintre szorult valóságok reneszánszát is ígéri, s ebben reményeink szerint az avatatlan kezek lefogásában is támaszkodni szeretnénk rá. A történeti alrégiókból álló Erdély adná ki egy ezeréves fejlődés igazi értelmét.