Hamis statisztika az 1919-es béketárgyalásokon
1920-tól, miután az erdélyi magyarság román uralom alá került, az uralkodó nacionalista elit többször megpróbálta leválasztani a székelymagyar népcsoportot a magyar nemzet testéről. A cél természetesen nem az volt, hogy a székelység mint őshonos nép önrendelkezéshez jusson! A törekvés egyértelmű: minél kevesebb legyen a magyarok száma, hogy ha a szükség úgy hozza, érvelni lehessen vele.
A nagyajtai pannó Szekeres Attila felvétele
Meghamisított népességi adatokat használtak fel már az első világháború utáni évben is. Az 1919–1920-as béketárgyalások idején – a román delegáció hamis statisztikai adatokat közölt – a székelyek lélekszámát kivették a magyarság összlétszámából, miközben más manipulációkkal, csúsztatásokkal újabb néhány százezer magyart "sikkasztottak" el, így jelentéktelen számú magyarra hivatkozva igyekeztek minél nagyobb magyar területekhez jutni. Raffay Ernő történész Balkáni birodalom című könyvéből idézem: "1919 tavaszától a magyar–román határvonalat gyakorlatilag véglegesnek lehet tekinteni. 1919. május 8-án tárgyalta a külügyminiszterek tanácsa a román–magyar határ ügyét. (...) Tardieu kijelentette: csak mintegy 600 000 magyar maradt Romániában. Ezzel szemben a valós adat: 1 670 000 magyar volt a megkérdezés nélkül átcsatoltak száma, nem beszélve a többi nemzetiségről. Ezzel mit sem törődve, május 12-én a Legfelsőbb Tanács jóváhagyta a román–magyar határt."
A román propagandának statisztikailag azért sikerült eltüntetnie a magyar népesség közel kétharmadát, mert a békekonferencia csak látszólag törekedett az igazságos etnikai határok meghúzására. A konferencia szellemi irányítója az a francia André Tardieu volt, aki a békehatárok megállapításáért létrehozott albizottság elnökeként részrehajlóan, egyértelműen magyarellenesen járt el. Jó barátságban állt Ionel Brătianuval. Ebben a helyzetben a racionális és az őszinte érvek nem kaptak kellő figyelmet. Brătianu a Tiszáig szerette volna kitolni az "ősi román" föld határát. Nagyfokú "becsületességre, nagylelkűségre" vall az a tény, hogy a Tiszántúl "ősi román" földjén elismerte a Debreţin (Debrecen) és környékén élő magyarság létezését. Nem csoda, ha 91 évvel később is akad még olyan román párt, amely Románia határait a Dnyesztertől a Tiszáig szeretné kiterjeszteni. Ez is nagylelkűnek tűnik, mert propagandával, népességszám meghamisításával akár Budapestig is ki lehetne tolni a román–magyar határt. Csak annyit kell tenni: kedvező történelmi helyzetben ki kell jelenteni az igényt a kiszemelt "ősromán" területre! Ne feledjük, nagyszámú dák lelet került elő Budapest térségében is, miközben Pannónia, azaz a mai Magyarország területe 400 évig volt római provincia, és nem 165 évig, mint a mai Románia területének egyharmadán kialakított római Dácia. Ha a legutoljára elfoglalt és a leghamarabb felhagyott római provinciában (is) lehetőség nyílt a "dákoromán" túlélésre, akkor bizony Magyarország területe is ősromán föld, mivel ott a római uralom 235 évvel hosszabb ideig tartott. Történelmileg tehát a követelés alátámasztható, jöhet a statisztika. Nem is nagyon kell adatokkal bíbelődni, csak fel kell háborodni a magyarok "ezeréves barbárságán", akik erőszakkal elmagyarosították az itt élő dákorománokat! Ne feledjük, az 1919. évi békekonferencián a határokat, mind a történeti, mind az etnikai és a demográfiai érvek meghamisításával húzták meg!
A fajelmélet talaján
A nacionalista román nagylelkűségre később is akad példa, álljon itt szemléltetésként egy ilyen gyöngyszem. A szélsőséges, gyakran rasszista beállítottságú román politikai elit számára a magyarság lélekszámának tagadása, a kisebb lélekszám bizonyítása azért volt fontos, hogy azt érvként lehessen használni, bizonyítani azt, hogy Románia etnikai alapon is jogos ura a Trianonban megszerzett magyar területeknek.
A másik sokat emlegetett eszköz az alkotmányba rögzített eszme, amely azt hirdeti, hogy Románia egységes, homogén nemzetállam. Erre hivatkozva bármilyen közösségi jog megadását meg lehet akadályozni. A napokban olvastam, hogy a prefektúra követeli a Székelyföld megnevezést tartalmazó nagyajtai pannó levételét. A román politikai elit jól tudja, ha valamit sokszor elmondunk, az a köztudatban igazságként jelenik meg! Hogy a homogén nemzetállam létének ellentmond a két és fél megyényi székelymagyar megye, kit érdekel? Amint az említett tábla is mutatja, akár a nyári hónapokban hozott brassói és bukaresti törvényszéki végzések, amelyek szerint még Erdély, Székelyföld és Barcaság neve sem létezik, nemcsak a román demokrácia fokára vall, hanem azt a politikai célt is feltünteti, amelyet az alkotmány említett cikkelye sugall. Már nem is térek ki annak említésére: a néhány millió roma nemzetiségű létezése sem igazolja, hogy Románia homogén, azaz színromán állam lenne.
Az 1920-as évektől kezdve a fajelmélet is eszközzé vált. Egy ilyen "tudományos igényű" kiadvány 1936-ban Bukarestben jelent meg: A székelyek és a románok elszékelyesítése. A könyv bevezetőjében G. Popa-Lisseanu a székelyekről kijelenti – a történeti valóságnak megfelelően –, hogy azok a magyarokhoz csatlakozott nép: a magyarokhoz "odaszámítandók a turáni fajhoz tartozó székelyek is". A könyv 76. oldalán a szerző már elfeledkezik, mit állított korábban, és a következő megható szavakat írja: "Székely honfitársainkkal szemben legyünk béketűréssel s jóakarattal. Beszéljünk velük nyugodtan a múltról, s mutassuk meg nekik, hogy az etnológia, valamint az antropológia tanai szerint semmi különbség sincsen köztük s közöttünk. Az eredete a székelyeknek egy a románokéval, míg az ugyanazon vidéken lakó románok vére vegyelemezve ugyanaz, mint a székelyeké, ám a pusztán lakó magyarok vére más összetételt mutat."
Trianon után a székelyek számára román óvodákat hoznak létre, a magyar iskolák többségét felszámolják, lehetőséget teremtenek az "elnemzettelenített románok" számára, hogy a magyar anyanyelvük ellenére ősi nyelvükön, azaz románul tanuljanak. A propaganda eszköztárában felhasználták a névelemzést és a származáskutatást is. Kihasználták azt a nyilvánvaló történelmi tényt, hogy az elmúlt négyszáz év során Székelyföld településeire is telepedtek román családok, melyekben rendszerint egy-két, néha több család lakott. Ezek néhány nemzedék alatt a helybeliekkel házasodva elszékelyesedtek. Az úgynevezett "visszarománosítás" fő céljává e néhány ezer, ma már székelytudatú embernek a románsághoz való "visszatérítése" lett.
Az elmúlt évtizedekben G. Popa-Lisseanu munkája nyomán hasonló kiadványok sora jelent meg. Módszeresen elemzik a székely falvakba betelepedő románok fogyását, elszékelyesedését. A fenti elmélkedésekre alapozzák – egy színmagyar vidék központjában, a Csíkszeredában alapított missziós jellegű ortodox püspökség jogosultságát is. Az elmagyarosításra hivatkozva épültek és épülnek a székely falvakban, városokban is az ortodox templomok, amely törekvést az újabb korban hagymakupolás honfoglalásnak nevezik.
A névelemzés módszerével nemcsak a két világháború között próbálkoztak, hanem a XX. század utolsó évtizedében is. Háromszéken sem történt ez másként. A névelemzés módszerét (is) alkalmazva sikerült néhány székely faluban román tagozatú iskolákat alapítani. Ennek eredményeképp a színmagyar településeken egy-két tanulóval román osztályok indultak, amelyeket külön miniszteri engedéllyel a helyi magyar közösségek adójából tartottak fenn. A létrehozott tizennyolc tagozaton beiskolázott tanulók száma négy és fél osztálynyira rúgott. Természetesen ez akkor történt, amikor Erdély-szerte magyar iskolák, tagozatok szűntek meg létszámhiány miatt. Így például az elmúlt években tűnt el a magyar szó Fogaras, Balázsfalva és más települések iskoláiból. Amikor e sorok írója a fogarasi magyaroknál arról érdeklődött, egy kis szervezéssel, a még élő egyházak segítségével vissza lehetne-e állítani a magyar iskolát, lemondóan legyintve mondták: nem lehet, mert a magyarok többsége már "felek". Nem értettem a kifejezést, aztán rájöttem: a vegyes házasságok miatt az itt élő, még mindig ezerfős magyar közösség sorsa megpecsételődött.
Nos, a névelemzés módszerével, a fajelmélet talaján állva, bizony nemcsak Erdélyben, de Órománia településein, városaiban – Konstancától Bukarestig, Jászvásárig – nagyszámú, milliós lélekszámú nemzetiségűt lehetne kimutatni, mindazokat, akik az elmúlt másfél században románosodtak el!
Statisztikai csapda
Itt és most, a 2011-es népszámlálás előtti utolsó órában már nem az a kérdés, hogy a székelység milyen identitású, milyen népcsoport a magyarságon belül, hanem az, hogy a népesség-összeírás alkalmával a székelység székelynek vagy magyarnak fogja-e magát vallani. Ez azért fontos, mert a nemzetközi fórumokon nem ismerik a székely nemzeti közösséget, csak romániai magyarságról tudnak.
Az év elején – egyik népességtörténeti írásomban – rámutattam arra, hogy kívánatos lenne, ha minden, Székelyföldön élő magyar ember a népszámlálási íveken székelyként szerepelne, ez komoly érv lehetne a székely autonómiaigény jogosságának demográfiai alátámasztására. Ugyanakkor olvasóimat arra is figyelmeztettem, ha e kérdésben nem alakul ki egységes álláspont, akkor a népszámláláskor a székelység némely része magyarként, másik része székelyként fog szerepelni. Ennek káros következménye pedig az lesz, hogy a romániai magyarság lélekszáma is kisebbé válik, miközben a székelyeké is. Tehát ügyelni kell, mert olyan csapdahelyzet alakulhat ki, amelyet nagyszerűen kiaknázhat a Székelyföld területi autonómiája ellen küzdő propaganda. Következtetésem az volt, e kérdésben fel kell vállalni azt a gondolatot, hogy a népszámlálási biztosoknak mindenki vagy székely, vagy magyar nemzetiséget diktál be!
Januárban még reménykedtem abban, hogy a székelyföldi írott és az elektronikus média, valamint az összes politikai és civil szervezet felismeri a székely nemzetiség vállalásának súlyát, és alaposan átgondolt felvilágosító munka indul be. Az eltelt hét hónap alatt azonban elmaradt az érdemi tudatosítás, így ez bumerángként üthet vissza! Bár igaz az is, hogy akik a 2002-es népszámlálás idején székelynek vallották magukat, bekerültek a magyarság összlétszámába is, mégis tudni kell, hogy akkor a néhány száz fős székely magyarok közé való besorolásának nem volt tétje! Azonban nincs garancia arra nézve, hogy mi történik akkor, ha a három megye 750 000 fős magyar népességének harmada, fele székelyként fog megjelenni a statisztikában. Lehetséges, hogy utólag külön nemzetiségként fognak szerepelni, és nem fogják őket a magyarokkal együtt számolni. Az, hogy a népszámlálás idején ezt miként magyarázgatják, nem garancia arra, hogy a végén valóban lesz ilyen összesítés! Láttunk mi már karón fehér hollót! Lehet, hogy akkor valamilyen ürüggyel a megosztott székelység lélekszáma külön rubrikába kerül! Ezzel két nagy csapást lehet mérni: egyrészt a székely autonómiáért folyó harcban, a kisebb lélekszámú székelység léte nemhogy nyomós érv lenne, hanem kifejezetten káros hatású is lehet. Ugyanakkor a romániai magyar közösség lélekszáma is kisebb lesz!
Következtetés: ha nincs egységes fellépés, mert a felvilágosító munka elmaradt, akkor talán az a leghelyesebb megoldás, ha a székelység ez alkalommal is magyarként szerepel a népszámlálási táblázatokban. Ne ámítsuk magunkat, a népességszámot mindig Bukarestben összegezik, így sohasem lehet tudni, hogy azt a román nacionalizmus miként fogja felhasználni! Tehát ügyeljünk a csapdahelyzetre! Nem szabad megosztani a székelyföldi magyarság lélekszámát! A lélek mélyén úgyis minden székely tudja, hogy bár a nyelve és kultúrája, történelme révén része a magyar nemzetnek, de lelki alkata és származása más. Különbözősége paradox módon épp abban nyilvánul meg, hogy a székely magyarabb a magyarnál!
