Aligha volt furcsább, rejtezkedőbb íróegyéniség közöttünk, mint Forró László, akitől most búcsúzni kényszerülünk. Egyik huszadik századi klasszikusunk vallja: szándékkal homályban maradni bizonyára nagyobb erőfeszítésbe kerül, mint a fennforgóknak a magukmutogatás. Neki, úgy rémlik, a homályban maradás könnyen sikerült; nem volt gyomra a tülekedéshez, az önérvényesítéshez.
Hiába tartottuk vérbeli tehetségnek, Őt valami tartózkodó szemérem visszafogta attól, hogy e szerint éljen, s ez azért is különös, mert bár lassú-égő, sűrű rostú lélek volt, ám korántsem sértődötten elvonulós fajta; nem kerülte a forgatagot, ott ült zajos asztalunk mellett, hol szaporán ürült a pohár.
Pályakezdése a legnehezebb évekre, az ötvenes elejére esett, s így valamiképp két nemzedék közé ékelődött: a háború után indult népes raj akkor már fölívelőben volt, a Forrás-rajzás pedig még váratott magára; az előbbiektől a vállalni-kész hatni akarást tanulta, az utána jövőket bölcs szkepszisével pallérozta, s tán dédelgette is. Csakhogy a két nemzedékből senki sem akadt, aki oly nehéz sorsú lett volna, mint Ő, ám mivel sohasem panaszkodott, nem lévén siránkozó természet, erre egyik sem figyelt. Úgy látszott, gyermek- s ifjúsági lapok irodalmi szerkesztőjeként futná igazi formáját – ha hagynák. Kétségtelen, hitt abban, hogy zsenge korban kell az embert az irodalom, a kultúra jászla felé gyámolítani. Írt ifjúsági regényt, pedagógiai célzatút, írt tévéjátékot, folklorisztikus vétetésűt, járatos volt az újságírás minden zege-zugában; nemeseb érdeklődése a szépirodalmon túl a modern képzőművészettől a népisme számos leágazásáig kalandozott. Ezen utóbbi ismereteit ugyancsak haszonnal gyümölcsöztette, amikor a Jóbarát munkatársaként a Zsuzsibaba-mozgalmat elindította, majd pedig – megszállott értékmentő – fölgyűjtette a fél ország népi játékait, játszásmódjait. No, és fordította közben a kortárs román prózát azzal a meggyőződéssel, hogy a másikat megismerni mindenekelőtt a kultúráját ismerve sikerülhet igazán. Mára, sajnos, ez is illúziónak bizonyult.
Legígéretesebb évei, már-már megpendülős évek, a kilencszázhatvanasok vége felé köszöntöttek rá, amikor azt lestük – balga remény –, vajha a "prágai tavasz" reformos fuvallatai elérnék a mi tájainkat is. Akkoriban a bukaresti magyar írócsoport háza táján csuda elevenedés volt tapasztalható, s ez igencsak magával ragadta Forró Lacit. Aztán odébbálltak azok a bizakodó évek is. Mi maradt utánuk? Fél polcnyi emlékezetes könyv, köztük az Ő Guruzsmája. Majd elkövetkezett kultúránk didergő túszállapota.
Talán előbb kellett volna említenem, mert ez sorsa alakulásába erősen beleszólt: Forró László életének nagyobbik fele – több mint negyven esztendő? – Bukarestben telt. Sepsiszentgyörgy, e fél évszázaddal ezelőtt még rendtartó székely város szalasztotta hát rendtagadónak a balkáni metropolis káoszába. Sokáig úgy látszott, nem taszítja a regáti zsibvásár, riportjaiból, novelláiból visszaolvasva mintha még kedvét is lelte volna benne: a piac, a kocsma szín- és bűzkavalkádjában mindig talált valami emberi közelíthetőt. Bizarr hedonizmus – avagy honosodási kényszer lett volna ez? Hogy aztán úgy a "felezőidő" táján már egyre erősebben vágyakozzék a szülőföld pisztrángos patakai után. (...)
A nyolcvankilences fordulat után, egyből tele tervekkel, immár visszahonosodva szülővárosába, újra gyermekeknek szánt folyóirat alapításán munkált; ám közben a teremtő szándék cenzora a pénz lett – a haszonhajhász tülekedés pedig sosem volt a Forró Laci kenyere... Neobizantin világunk torz logikája szerint persze, akik annak idején Őt a Securitatéval meghurcoltatták, állásából kirúgatták, azok, köszönik szépen, igen jól megvannak (csakúgy, mint hajdani gazdáik; avagy lásd cinikus szlogenjüket: "vremuri noi, tot cu noi") – ha nem egyéb, ma is az ifjúsági irodalomból élnek. (...)
A legkegyetlenebb Forró László-i novella-fordulat (...): egyetlen bekezdés utolsó levelében. De ezt is, mintha csak mellékesen jegyezné meg, s számára az egész nem volna érdekes: ... "Egyébként tüdőmbe telepedett egy cipónyi daganat, amit nem kezelek, mert komikus volna, ha közel a hetvenhez még itt akarnék ácsorogni. Inkább az évek óta rajtam tehenkedő depressziót oldanám egy csöppnyit, hátha néhány oldalnyit tudnék írni. De ez egy más kabaré"... E halállal packázó, makabrus öngúnnyal rótt sorok olvastán föltárcsáztam: mi van veled? Azt mondja, örvend, hogy fölhívtam, mert: "tudom, te nem akarsz gyógyulás-tippeket adni, nem etetsz marhaságokkal"... – ítélkezett hát bágyadt malíciával fölöttem is.
Azóta tovavitte csikorgó kedvű szellemi szigorát, ki az életnyűgből az örök gondtalanságba, oda, ahol a korcsmaasztalt felhőabrosszal terítik.
Szilágyi István
(A Helikon 2001. szeptember 25-i számában megjelent írásból)
