S bár leginkább törpéhez hasonlítják, mégis sokféleképpen ábrázolták. Azt állítják, ők is családos életet élnek. (No hiszen! Maga a bányarém sem kutyagumi, hogy nézhet ki az anyósa!)
Azt mondják, egyenesen Németországból érkezett őkegyelme Magyarországra a hiedelemvilágával együtt, s csak ott vert sziklatanyát a tárnák mélyén, ahol – természetszerűleg – bánya is volt, és persze bányászok is, akik bármikor megesküdtek arra, hogy ők már legalább egyszer találkoztak vele. A mi mondáinkban a kis teremtmény leggyakrabban vörös nadrágot, fehér kabátot és zöld bányászsipkát visel (a kis irredenta, nacionalista). Különleges a máramarosi bányarém. Neki hosszú a bajusza, kis, bő gatyát, fején bányászsipkát visel. És itt álljunk is meg, hisz végeláthatatlan a viseletek sora, és ez a tájék amúgy is időszerű ma. Bár a bucsumi bányarém is izgalmas, mert az tán nem mindig a saját alakjában, hanem néha asszony, ember, állat képében mutatkozik meg. De lehet, hogy ma már politikus alakját és pofázatát is képes magára ölteni.
Az emberek iránt többnyire jóindulattal van (akkor mégsem politikus), de nem szereti, ha a bányákban káromkodnak vagy fütyülnek (tán inkább régi pedagógus veszett el benne). Azt is mondják, a jókat jutalmazza, a gonoszokat pedig bünteti. Ha nem bosszantják, persze. Jó szívvel segít a bányászoknak, figyelmezteti a veszélyekre őket. Egyes állítások szerint szereti az igazságos és méltányos embert. Az ilyeneket gazdag lelőhelyekhez vezeti. De bosszút áll az őt ingerelőkön, s leginkább az önző, beképzelt, kapzsi, gonosz és elbizakodott, felfuvalkodott embereken. Ak­kor is megharagszik, ha jótéteményeit kifecsegik, dicsekszenek vele.
Nos, miért e pár "rémséges sor"? Mert ismét hírt kaptunk a Verespatakon lakozó kis emberek által – akik ismételten üzennek (egyre kétségbeesettebben) a jó ügyet szolgáló médiák révén – az ott készülő szörnyűségekről. A sanda gyanúnk, hogy a mély­ben (no nem a bányáéban, hanem a politikáéban) ott lappang az új kitermelőegység alapításának, megnyitásának lehetősége, most lassan beigazolódik. Mérgezett víz, elpusztult halállomány, tönkretett település, idő előtt meghalt emberek, lerombolt Isten háza mit sem számít, ha színre lép a jobb sorsra szánt politikusaink által ismét előtérbe tolt, aranyba öntött Mammon-szobor képe. Ismét a pénz, az arany a legfontosabb. Emberség, becsület, szeretet mit sem számít. Pedig csak lapozni kellene, csak egyet, és csak "egy vidéki" lapban, ahol pár sorral odébb már azt is láthatjuk, mi az igazi érték. Katolikus vagyok, de lélekemelő volt azt olvasni minap, hogy kőből rakják, de lélekből épül az igazi épület, az új református templom Sepsiszent­györgyön. Az igazi alapot nem emberkéz alkotja, az maga az Isten, amire életünket, hitünket építjük – mondta többek között Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházke­rület főjegyzője, s bizony igazat szólt. Mondjuk, valljuk és cselekedjük hát vele mindannyian, felekezettől függetlenül! Mert ebben a mai eszement világban lassan csak a mi, összefogást valló, piros-fehér-zöld ruhát viselő, egyszerű köznapiakból összeálló bányásztörpecsapatunk alkothat olyan rémségesen szép és egyre nagyobb méretű sereget, mely ha az utolsó pillanatban is, de visszarettentheti az ismét előlopakodó hatalmi rettenet baljós árnyait.
És ez a csapat nem áll bosszút, nem büntet, de határozottan kiáll igazáért. A közös igazért.