Gyermekkoromban reggelente néha a kávéfőző hangjára ébredtem. Szerettem az illatát, amely betöltötte a konyhát, és elnéztem édesanyámat, amint jókat kortyolt belőle. Majd felderült arccal, az álmosságot elhessentve, egyre határozottabb mozdulatokkal csomagolta a tízórainkat.
Később, amint cseperedni kezdtem, magamban megítéltem édesanyámat: miként lehet, hogy az a sötét, erős lötty határozza meg a napját? Hogy az legyen reggel a legelső mozdulat: odatenni a kávét? Arról nem is beszélve, hogy kiviszi a kalciumot a szervezetből. El is határoztam, hogy ha nagy leszek, soha nem leszek a kávé rabja. Sokáig nem is ittam felnőttkoromban, hiába főzték az irodaasztalom mellett, naponta többször is. Aztán egy más irodában, más kollégákkal — megkívántam. A mozdulatot és azt a kis reggeli tereferét, amit a közös kávézás jelentett... Manapság megint a reggeli kávéfőző hangjára ébredezem, és egyre határozottabb mozdulatokkal készítem a gyermekek tízóraiját... Néha elmerengek: vajon a gyermekek mit gondolnak rólam?
