Ma milliók zarándokolnak országszerte a temetőkbe, hogy hozzátartozóik sírjánál róhassák le kegyeletüket, s a gyertyák pislákoló fényében, a krizantémok fehér ragyogásában idézhessék meg szeretteiket.
A vidéken, ahol élünk, az e napot megelőző éjszakának, a mindenszentek éjszakájának nincsenek olyan sokszor farsangra is emlékeztető, népünnepélyekben kicsúcsosodó, a középkor jellegzetes bolondünnepeit idéző, sokszor tragédiákat is okozó eseményei, mint Nyugat-Európa egyes országaiban vagy az Egyesült Államokban. Nálunk nem alakult ki mindenszentek éjjelének babonákkal is érintkező hagyománya… Mi méltósággal és kegyelettel emlékezünk őseinkre, s ha meg is idézzük (nem szívesen írom le ebben a vonatkozásban a szót, de elkerülhetetlen) a szellemeiket, ezt a számvetés keresztényi igényével tesszük… Kiirthatatlan ― és kérdéses, hogy ki lehet-e egyáltalán ,,irtani"? ― a hagyományból ama hit, hogy a halottak ilyenkor igenis, közöttünk vannak. Szinte látni, hallani véljük őket, amikor régen elporladt alakjaikat felidézve emlékezünk, gondolatban folytatva velük a földi vonulásukkal mindörökre befejeződő párbeszédet mindennapjainkról, szeretteink sorsáról, az életünkről. A gyertyák imbolygó fényében, a fehér virágokkal borított sírok mellett állva még a legbarbárabb, imbolygó lelket is megérinti az elmúlás szele, s életfogytiglani pillanatokra találkozik a való világ és a másvilág. Ahogyan Szécsi Margit, ez a méltatlanul elfelejtett, nagy költő írta egyik gyönyörű, s nem véletlenül Szellem-testvéreink címet viselő versében: ,,Van egy világ, világunkban van egy világ. / Van egy világ, ahol föld a föld és fák a fák, / de halandó ködön jár ott, és karol ködöt, / ott arcra buktam én, és nem ütött meg a föld…" S ezután következik el a vers nagy párbeszéde a másik világban élő szellem-testvéreinkkel. S a visszatérés: ,,…átléptem életembe, s elborított a köd. / Szóltam akkor a század nagy sírboltja fölött: / ― A halandóság fertőz, a végzetet befödd…"