Még elég kicsi voltam, amikor a nagyszüleim kijelentették: ebből a leányzóból színésznő lesz. Persze, majdnem minden gyereknek ezt mondják, ha ,,szereplős" természetű.
És valóban. Ahogy lassan fölcseperedtem, és 10—11 éves koromban elkezdett foglalkoztatni a ,,mi leszek, ha nagy leszek?", semmi más nem jutott eszembe, csak a színészkedés. S mert sehol az országban nem indult magyar nyelvű drámaosztály, amikor befejeztem a nyolcadikat, én is — mint a legtöbb olyan diák, akinek valamelyest jobb lett a képességvizsga-átlaga — beiratkoztam egy ,,erős" osztályba. Így kerültem a Baróti Szabó Dávid Iskolaközpontba, matematika—informatika osztályba.
Ám 2005 tavaszán megtudtam, hogy a sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceumban drámaosztályt indítanak. Megbuktattam hát magam informatikából. Erre azért volt szükség, mert ,,Állam bácsi" nem fizeti egy diáknak ugyanazt a tanévet kétszer, hacsak meg nem bukik. Így aztán elértük, hogy legalább egy tantárgyból megbukjak, s így elölről kezdhessem a kilencedik osztályt Sepsiszentgyörgyön, a drámaosztályban. Sok-sok huzavona után indult be a drámaosztály, melynek tagjai a színészet mesterségének elsajátítására adták fejüket. Nyolc kisebb-nagyobb, tapasztaltabb vagy tapasztalatlanabb emberke lépett 2005. szeptember 15-én a drámaterembe. Két fiú és hat lány. Legtöbben nem is sejtettük, mekkora fába vágtuk a fejszénket.
Az előre elképzelt színészkedés helyett teljesen másba csöppentünk. Fazakas Misi, a dráma tanszék vezetője s egyben osztályfőnökünk a kezdetek kezdetén leszögezte: ő senkiből nem akar színészt vagy színésznőt nevelni. Rendelkezésére áll négy év, hogy segítsen nekünk elsajátítani a színészmesterség alapjait, ám a legnagyobb hangsúlyt a személyiségfejlesztésre fekteti.
És valóban: két és fél év távlatából elmondhatom, hogy mindazon fontos és érdekes dolgok mellett, amelyeket elsajátítottam a színházról, a színészi technikákról, a legfontosabb, amit a drámaosztályban tanultam, az a keresni akarás. A lehetőség, hogy kutassak magamban, a világban, e kettő közötti viszonyban. Mindezt úgy, hogy szerepet játszom vagy éppen önmagamat adom a színpadon.
Amikor azt írtam, hogy nem tudtuk, mekkora fába vágtuk a fejszénket, nem csak arra gondoltam, hogy milyen érdekes, ám kitartást igénylő az a munka, amely a színjátszáshoz szükséges, hanem arra is, hogy éppen olyan érdekes és kitartást igénylő az a munka is, amely az önmegismeréshez szükséges. Azért, hogy képesek legyünk a lehető legjobban megformálni egy szerepet. Hosszú folyamat megtanulni és megérteni a színészmesterséget. Mi keressük a lehetséges formákat. Improvizálunk, maszkokat veszünk magunkra. Eljátsszuk Antigoné vagy Martirio szerepét, jeleneteket alkotunk, koreográfiákat tanulunk, verseket szavalunk, vagy épp a színház esztétikáját vizsgáljuk. Ezekből jön létre ugyanis a forma, amellyel megalkotunk egy előadást. Ám a forma nem elég. Éppen azért tartom szerencsésnek magam, mert a fejlődés és állandó keresés folyamatában nem csak saját személyiségem határait kutatom, hanem a tizenkettedik osztály végére képes leszek arra, hogy ne csak formailag alkossak meg egy előadást, hanem beleöntve a lelkemet, a gondolkodásomat és az érzelemvilágomat, alkossak olyat, ami képes valamit adni a nézőnek és nekem egyaránt.
Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, mi a drámaosztály, akkor azt mondanám: egy óriási kísérlet. Kísérlet arra, hogy adjon valamit a nézőnek, és kísérlet, hogy kapj valamit, miközben adni akarsz.
Máthé Kincső