A székelyek a Habsburg-birodalomban
A Rákóczi-szabadságharc után a Habsburgok hatalma mind Magyarországon, mind Erdélyben megszilárdult. Erdély a Diploma Leopoldinum szerint megtartotta különállását Magyarországtól, s látszólag önálló, voltaképpen Bécsből irányított kormányzatot kapott. A kormányzást a Gubernium (Főkormányszék) intézte, amelynek élén a gubernátor, azaz főkormányzó állt. Az erdélyi kancelláriát rövidesen Bécsbe költöztették, hogy a Birodalom központi kormányzatához közelebb legyen.
Erdély közigazgatási beosztása továbbra is fennmaradt: a Partiummal együtt tíz vármegye, két vidék, kilenc szász szék és két szász vidék, valamint öt székely szék képezte a közigazgatási egységet. A Székelyföldhöz tartoztak: Udvarhelyszék, Keresztúr- és Bardoc-fiúszék, Háromszék, amely a korábbi Sepsi-, Orbai- és Kézdiszék összevonásával jött létre, s hozzátartozott Miklósvárszék, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, Marosszék, valamint Aranyosszék.
A székek a maguk területén önkormányzati jogokat gyakoroltak, legfőbb intézményük a közgyűlés volt, de ez már nem a hagyományos székely intézmény, hanem hovatovább a nemességé. Ugyanakkor a szék bizonyos ügyekben az igazságszolgáltatás szerve maradt, de a perek zömét az úgynevezett derékszékek intézték. A szék legfőbb tisztségviselője a Habsburg-korban a főkirálybíró.
A székely székek az országgyűlésbe két-két követet küldhettek. Követküldési jogot nyertek a városok is.
Tisztségviselők választásakor tiszteletben kellett tartani a szék lakosságának vallási megoszlását, de a folyamatban levő ellenreformáció eredményei miatt a római katolikus vallás kedvezményezetté vált a reformátusok és unitáriusok kárára.
A Habsburg-hatalom átalakította a székelyek öröklött politikai és társadalmi rendjét.
Mivel a székely haderő a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc legfőbb támasza volt Erdélyben, a Habsburgok számára megbízhatatlanná vált, s a szabadságharc után nem is késlekedtek megszüntetni a székelyek sok évszázados, önálló hadrendszerét. Erre már 1711-ben sor került.
A hatalom beavatkozása a Székelyföld helyzetébe alapvető változásokhoz vezetett. Először is az eddigi katonai rendeket megfosztották a közadózás terén élvezett mentességi jogoktól, s ezzel közönséges adófizetőkké váltak. Közadózásra kötelezték a nagyszámú lófőt is, egyházhelyes nemeseket is, amennyiben nem volt legalább három adófizető jobbágyuk. Csak a primorok s adományos nemesek voltak adómentesek. Nehezen viselte a székelység a katonai beszállásolásokat s azok költségeit.
Mindezek az intézkedések szöges ellentétben álltak a Diploma Leopoldinummal, amely elismerte a székelység régi státusát, s azt is, hogy hadfelkelési kötelezettség mellett a székelyek mentesülnek az adófizetéstől, szolgálmányoktól s a sorkatonaság beszállásolásától. A sokat emlegetett Diploma Leopoldinum ezeket ígérte:
,,A székelyek, eme legharciasabb néptörzs, mint eddig voltak, úgy ezután is mentesek legyenek minden adófizetéstől, minden téli és nyári katonai elszállásolás terhétől, s birtokaik után, amelyeket hadfölkelés kötelezettsége mellett bírnak, tizedfizetéstől és egyéb szolgálmányoktól. Ezek ellenében azonban a haza védelmére saját költségükön katonáskodni tartoznak ezután is. A székely parasztok, vagyis jobbágyok nem értetnek ez alá."
Mivel a székelység mindig is erőteljesen ragaszkodott az adózás terén kivívott jogaihoz, amelyet az új hatalom elvett tőle, köztük és a Habsburg-hatalom között olyan ellentét alakult ki, amely az 1848-as forradalomig nem szűnt meg. És nem is annyira a ténylegesen fizetendő adó miatt, hanem azért, mert a székelység a megadóztatásában régi nemesi rangjának elvesztését látta, s úgy érezte, hogy a társadalmi ranglétrán egy szintre kerül a jobbágyokkal, amit nem tudott elfogadni, s mindig küzdött ellene.
A Rákóczi-szabadságharc idején a háborúskodás miatt sok kár érte a közösségeket, amelyet tetézett az 1718—19-i pestisjárvány és az aszály, ami nagy ínséget s tömeghalált okozott. A többféle csapás következtében az elhalálozottak száma megközelítette az életben maradókét.
A hatalom azonban nem engedett követeléseiből, s a megfogyatkozott lakosságnak el kellett viselnie a megnövekedett közterheket. S mivel a fő- és birtokos nemesek mentesek maradtak a közterhektől, a belső ellentétek is kiújultak. Ennek jelét látjuk abban, hogy a régi lófő- és gyalogszékelyek, egyházhelyes nemesek beadványokban fejtették ki, hogy ők a főkkel egy ,,corpus"-t képeznek, ,,egy törvénnyel és privilégiummal élünk". Csíkszékben valóságos mozgalmat indítottak a ,,lófő- és szabad renden lévők", amelynek a Gubernium a kezdeményezők letartóztatásával vetett véget.
A Habsburg-hatalom politikája sikeresen alkalmazta már a kezdetektől az ,,oszd meg és uralkodj" vezetési módszert. Nem utolsósorban azzal, hogy a nagyrészt protestáns Erdélyben elindította a rekatolizációt, s a főrendűek közül sokan katolizáltak. A Székelyföldön az Aporok és Kálnokyak jártak az élen, ami természetesen anyagi és hivatali juttatásokkal járt. A Rákóczi-szabadságharcban való részvételük miatt elmenekült birtokosok elkobzott birtokát nagyrészt Habsburg-hű nemeseknek adományozták. Ezzel sikerült a székely vezető osztályt is ellentétes rétegekre osztani, amit tovább fokozott a bárói s grófi rangok adományozása. A Habsburgok politikáját elfogadó és támogató főnemesek és tisztségviselők aktív közreműködésével hajtotta végre Mária Terézia (1740—1780) a Székelyföld kettészakadását a határőrrendszer felállításával.
A madéfalvi veszedelem évei
Az 1762—64-es éveket a történelem iránt érdeklődők rendszerint a ,,madéfalvi veszedelem" fogalmával társítják. Nagyrészt azért, mert a Mária Terézia császár- és királynőtől elrendelt, a terror eszközeivel erőszakosan elindított határőrségi szervezőmunka a csíki Madéfalván valóságos tömegmészárlásba torkollott. Ezt a tragikus eseményt nevezte az utókor — nem alaptalanul — madéfalvi veszedelemnek, amely persze az össz-székelység veszedelme volt. Jelentése valóságos és jelképes is.
Katonai terror a szabadságukat védő székelyek ellen
A Magyarország felszabadítását követő évtizedekben a Habsburg-hatalom a veszélyeknek kitett déli és keleti határok mentén sajátos katonai övezet létrehozását határozta el. Ez az övezet végül önálló részekből állt, s az Al-Dunától a Keleti-Kárpátokig terjedt. A legkeletibb részét a történeti Erdély területén a Déli-Kárpátok, valamint a Keleti-Kárpátok belső vonulata mentén alakították ki, ez kiterjedt Hunyad megye egy részére, Szebenszékre, Fogaras-vidékre, Brassó-vidékre, Háromszék és Csíkszék területére, valamint Udvarhelyszék egy kis darabjára. Aranyosszék néhány faluját is besorolták a határőrrendszerbe.
A kijelölt övezetben lakó, illetőleg az oda telepítendő népességből olyan félkatonai társadalmi rendet kívántak létrehozni, amely saját erejéből, lényeges állami hozzájárulás nélkül képes ellátni a határőrzés elsődleges feladatait: ellenséges beütések elhárítását, határzár létesítését pestisveszély esetén, a határszéli csempészet meggátolását, illegális határátlépők kiszűrését. S bár ezt sehol sem hangsúlyozták, szükség esetén a határőr katonaság feladatának szánták Erdély belső rendjének megvédését is. A Habsburg-hatalom már az alapításkor felismerte: a román alakulatokat magyar mozgalmak, a székelyeket pedig esetleg román törekvések féken tartására, sőt, leverésére is fel lehet használni, ami később, sajnos, be is következett.
A határőri társadalmi rendet elsősorban a helybeli lakosság militarizálásával, másodsorban a román határőrvidéken történő megtelepítéssel és minden esetben a nép korábbi társadalmi státusának megváltoztatásával hozták létre. Erdélyben 1762—64 között a határőrségbe bevont családok alkalmas férfi tagjaiból két székely és két román gyalogezredet, valamint egy székely huszárezredet szerveztek; utóbbinak több mint kétharmadát székelyek alkották, a fennmaradó részt főleg aranyosszéki s Hunyad megyei románokból toborozták. A románok nagy része jobbágyból lett határőr, számukra a változás emelkedést jelentett, viszont az addig szabad társadalmi státusú székelyek úgy érezték, hogy nekik a változás nemkívánatos, mert többletterhet, személyi elnyomást s a régi szabadságjogaiktól való teljes megfosztást hoz.
A székelyföldi határőrrendszert a tervek szerint Csík-, Gyergyó- és Kászonszék, Háromszék, Udvarhelyszék és Aranyosszék településein szervezték volna meg. Marosszékre nem gondoltak. Mivel a székelységet a régi hadkötelezettség jogcímén akarták bevonni az új rendszerbe, csak a régi katonai rendekre: a lófők, a gyalogok, valamint a kisnemesek rétegére esett a választás, az erdélyi nemesi renddel már azonosult régi primorok, valamint a jobbágyok, zsellérek mentesültek a katonai szolgálatnak ettől a formájától.
Miután Mária Terézia az erdélyi határőrség tervét jóváhagyta, a hadvezetés Buccow Adolf császári lovassági tábornokot nevezte ki Erdély katonai főparancsnokává, egyben királyi biztosként feladatává tette a terv véglegesítését, előbb a románok, majd a székelyek körében. A királyi biztos felszabadította a Beszterce-Naszód vidéki románokat Beszterce város jobbágysága alól, s megkezdte áttérítésüket az ortodox vallásról a görög katolikus vallásra, majd áttette székhelyét a Székelyföldre. Magabiztos fellépését erősítette, hogy időközben az erdélyi Főkormányszék (Gubernium) elnökévé is kinevezték, tehát kezébe került mind a katonai, mind a polgári hatalom csúcsintézménye. Ezért egyáltalán nem zavarta, hogy ezt a nagy átalakító munkát országgyűlési jóváhagyás és az érdekelt székek közgyűlésének határozata nélkül kezdte meg. (...)
A szervezőbizottság a királynő nevében közzétett egy felhívást, amely tudtul adta: fő- és jószágvesztés, valamint 500 forint pénzbüntetés vár azon 16—45 éves férfiakra, akik nem jelennek meg a meghirdetett összeíráson. Ugyanakkor az összegyűlt nép előtt dicsérték a székelyek katonai erényeit, vitézségét, s kilátásba helyezték a földadó eltörlését, a régi szabadságjogok visszaállítását. Mária Terézia az 1762. április 11-én, majd november 8-án kelt királyi leiratában nemzeti katonaságnak nevezte a létrehozandó határőrséget, de azt nemsokára már csak székely határőr katonaságként emlegették, igaz, hogy ekkor még az önkéntesség elvét is szóvá tették. A katonai rendszer céljaként a moldvaiak és tatárok elleni határok védelmét hangsúlyozták. Az első elképzelések szerint a határőrök évi szolgálata három hónapot tett volna ki napi 4—8 krajcár zsold mellett, az év többi részében a határőr mint gazdaember vagy kézműves folytathatta volna megszokott mesterségét. Amint Jakab Elek, a kérdés kiváló ismerője írta, a székely nép, amely a ,,király iránt csodaszerű kegyelettel viseltetik, hitt a koronás felség nevében hirdetett szónak, s azon meggyőződésben élt, hogy határőrségre kényszeríttetni nem fog". De rövidesen a székelyeknek csalódniuk kellett, mert az önkéntesség hangoztatása csak ,,csalétek" volt az ellenállás leszerelésére. Ugyanis már 1762 nyarán idegen, főleg német katonatisztekből álló különítmények szálltak ki a falvakba, s nem válogattak az eszközökben, hogy fegyverfelvételre kényszerítsék a székelyeket. Előre kell bocsátanunk, hogy 1762—63-ban katonai uralmat vezettek be a Székelyföldön, s a polgári hatóságot is a szervezésnek rendelték alá, semmibe véve a székelységnek minden öröklött szabadságjogát.
