MindenekelÅ‘tt: a jelenség azóta ismert, amióta van darázs és ember, pontosabban francia darázs (Polistes gallicus L.), ugyanis ez a hártyásszárnyú építi a fészkét padlások gerendájára, ereszek alá, kevésbé látogatott és elhagyott emberi építményekre – ellentétben a talaj üregeiben kialakított fészkekben gyarapodó német és kecskedarázzsal.
Míg a méhek áttelelésre rendezkednek be, ehhez tartósabb és élelemmel ellátott fészkekben vészelik át a telet, addig a darazsak nem gyűjtenek télire táplálékot, és a szaporításra már megtermékenyített anya kivételével a tél beálltával elpusztulnak. Addig azonban – mint a mostani enyhe Å‘szi idÅ‘ben – táplálkozniuk kell, és pánikszerűen keresik ennek a lehetÅ‘ségét, a forrásokat. Ezért látjuk Å‘ket a piaci szÅ‘lÅ‘halmok körül és bárhol, ahol édes táplálékra találhatnak. A francia darázs a legkevésbé agresszív, ha megpróbáljuk elpusztítani, szúrásával védekezik, egyébként nem bánt. Azt is szögezzük le: a darazsak nem erjedÅ‘ édességet fogyasztanak, pánikszerű megjelenésük pedig nem "részegség"!
A darázsinvázió időleges, a fagyos reggelek beálltával megszűnik. Addig ne foglalkozzunk hessegetésükkel, se vegyszeres irtásukkal. Rövidesen eltűnnek. A távol tartás egyetlen eredményes módja a fészek idejében történő (esetleg ismételt) eltávolítása, amelyet a dolgozók rágójukkal begyűjtött fadarabkákból nyáluk segítségével építenek, és nyélszerű függőn akár méteresre is nőhet.
Ha mégis megszúrt egy darázs (nem biztos, francia darázs, hiszen a talajlakók dühét csak igen gyors megfutamodással védhetjük ki!), antihisztaminos krémmel kenjük be a rövidesen pirosló és egyre duzzadó helyet, vagy hideg ecetes-vizes borogatással mérsékeljük a fájdalmat és a duzzadást.