Meséltem már egyszer Stibor vajdáról, arról a híres, hatalmas vitézről, Stibor vajdának szomorú végéről. Mondok róla mostan egy szép történetet.
Emlékeztek ugye, hogy Stibor vajda erősen szeretett vadászni. Ha nem volt háború, ment a vitézeivel, rengeteg sok jobbágyával az erdőbe, s hetekig meg sem tért a várába. Volt az erdő vadjainak nagy pusztulása. Egyszer vadászat után sátrat üttetett egy szép tisztáson Stibor vajda, s bement a sátrába, hogy egy kicsit pihenjen. De ne gondoljátok, hogy ez a sátor akármilyen sátor volt. Puha selyem volt az, kivarrva arannyal-ezüsttel: gyönyörűséges szép képek a két oldalán.
Amint éppen szundikálna Stibor vajda, honnét, honnét nem, odajön egy csapat gyermek, körülállják a sátrát, csudálják a szép képeket, fel-felkiáltanak:
– Jaj de szép, jaj de szép!
De nem sokáig csudálhatták, mert észrevették Stibor emberei, szaladtak nagy ijedten a sátorhoz, hogy elkergessék a gyermekeket. Stibor mindezt jól látta s hallotta a sátorból, látta a gyermekeket, hallotta a beszédjüket, s nézte őket fektéből nagy gyönyörűséggel. Kikiáltott az embereinek:
– Ne bántsátok a gyerekeket, hadd maradjanak itt!
Aztán felkelt, kiment a sátorból, szóba ereszkedett a gyermekekkel, s különösen megtetszett egy neki: a legbátrabb beszédű valamennyi között. Asztalt teríttetett a gyepre, megvendégelte a gyerekeket, adott nekik kardot, kicsi puskát, nyilat, s úgy eresztette el őket.
A gyermekek elmentek, Stibor folytatta a vadászatot, s másnapra kelve, amint éppen egy tisztáson vágtatott a lován, látja, hogy ott vannak a gyermekek, dolgoznak erősen, vágják a faágakat, a vesszőt, az ágakat a földbe szúrják, s vesszővel körülfonják, aztán vásznat terítenek rá. Megállítja Stibor a lovát, s kérdi:
– Mit csináltok, gyermekek?
Felelt köztük a legbátrabb beszédű:
– Sátrat, uram, éppen olyat, amilyen a tiéd.
– Hát aztán ki lakik ebben a sátorban?
Mondotta a fiú:
– Én, uram, meg ez a kislány, Zsuzsika. Én leszek a vajda, Zsuzsika a vajdáné. Aztán házat építünk a többi gyereknek is, hadd legyen itt egy falu.
Tetszett ez a beszéd Stibor vajdának, s kérdezte a fiút:
– Hát hogy hínak téged, fiacskám?
Felelt a fiú:
– Trebete Tamásnak, szolgálatjára.
– No, ha Trebete Tamásnak, legyen a falutok neve Trebete. Majd én is segítek nektek.
Másnap Stibor vajda kirendelte mind a jobbágyait, s építtetett egy olyan falut, amilyen nem volt több a Vág völgyén.
