Ha valaki még most sem érti: miért írok és beszélek én annyit a transzszilvanista művészetről, jöjjön el, s álljon 10–15 percet Vetró András kiállításán, s azt fogja érezni, mint a székelyföldi kénes kigőzölgések, a mofetták után: mikor kilépünk, szinte megszédülve a friss levegőtől, és felfrissül a vérkeringésünk, csakhogy most itt nem a hegyek, a pisztrángos patakok és a fenyőerdők ózondús levegőjétől, hanem a gondolat és az intellektuális játék szelleméből származik ez a pezsdítő közérzet.
1920-ban elvágták összes villanyvezetékünket, még gyertyánk sem volt, hogy szembenézhessünk a GONOSSZAL, és semmit sem találtunk meg a sötétben...
Így például nem voltak SZOBRÁSZAINK, hiszen főiskolánk sem volt, és Budapest 1920-ig elszívta a tehetségeket. Az önálló szellemi entitás első jele: 1925 – Şcoala de Belle Arté, itt tanul a három később meghatározó fontosságú szobrász: Szervátiusz Jenő, Kós András és Vetró Artúr, András édesapja. S ettől kezdve Kolozsvár a magyar művészeti főváros Erdélyben egészen az 50-es évek végéig, aztán zárt város, vidéki új központok jelennek meg, pl. Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely.
1945-ben újra elvágták a vezetékeinket, de ekkor már voltak gyertyáink, hiszen éppen a magunkra utaltság teremtette meg Erdélyt – a szellemi fejedelemséget, azaz az erdélyi magyar irodalmat és művészeteket, az egyetemes magyar irodalom és művészetek szerves részeit, de sajátos, különleges értékfenntartó funkcióval.
1948, a második művészeti egyetem (két évig magyar intézet): egész Erdély benépesül fiatal tehetségekkel és azzal a büszke öntudattal, hogy mindennek (Magyarország közönyének is) ellenére olyan önálló kultúrát teremtünk, amellyel mosolyogni is tudunk, nem csak dramatizálni – íme, itt egy teremtő mosoly, Vetró András szobrászata.
A Jóisten jókedvében teremtette az embert, s mivel a szobrász munkája kultikus szakrális feladat, és legközelebb áll az ő emberteremtéséhez, minden szobrászon rajta van a szeme: MIKÉPPEN FOLYTATOD AZ ÉN TEREMTŐ MUNKÁMAT? Hiszen a Teremtés addig nem ér véget, amíg egyetlen ember él a Földön, s agyagból teremtette ezt az emberformát, amiként agyagból dolgozik Vetró is, mert vannak faragó szobrászok és mintázó szobrászok. A mintázó szobrász közelebb van az anyagához, alig használ szerszámot, a kezével simítja ki az alakot az alaktalanságból. Vetró is ezért mintázó szobrász, mert a szobrászi gondolat megszületésétől kezdve többé nem tud és nem is akar megszabadulni az anyagtól, mert így könnyebben, közvetlenebbül lehel lelket belé.
A mű, persze, transzformálódik, átváltozik, amikor kiégeti, vagy patinázza, vagy gipszbe önti vagy pláné bronzba, de éppen ezáltal tűnik át a mintázás közvetlensége örök érvényű művészi igazsággá.
Bizonyára vegyes érzelmeket kelt, ha azt mondom: Vetró András a szabadság szobrásza, mert hát: "hol a szabadság mostanában?" Ki meri azt mondani, hogy ő nem szabad? Lassan minden politikai diktatúra átalakul a pénz, a jóléti álom szabadságává, ami tulajdonképpen rabság! Viszont az a szabadság, amely Vetró eszméje: éppenséggel a KÖTELESSÉG, a FELELŐSSÉG, a FEGYELEM szabadsága, mert csak az lehet szabad, aki pontosan tudja, mi a kötelessége, azért nevezem őt "moralizáló művésznek", mert ennek a művészi szabadságharcnak a színképe, fokozatai, fegyvernemei a hősiességtől az iróniáig terjednek. Éppen ezért az egyszerűség kedvéért művészetében két nagy vonulatot különböztethetünk meg. Az első a szabadság múltból visszaintő, tehát történelmi példáinak a felidézése. Mikor volt fontos a magyar művészet számára a portré és emlékszobor? A historizmus idején, azaz a kiegyezés után, az újkori polgári magyar nemzet és nemzeti művészet születése idején, a 19. század végén. Száz év múlva szinte ez ismétlődik Erdélyben, ahol a rendszerváltás után kellett "kiásni" nagy halottainkat, akikre rázúdult az idegen hatalom földje, s most kiástuk, magunk elé tartjuk azoknak az arcát, akik bennünket is halhatatlanná tesznek hazafiságukkal.
A másik vonulat pedig: az emberi méltóság, az erkölcsi erő és a szellemi torna (lásd a Nagymutatvány példabeszéd allegóriáit).
Tehát nem eseményeket, hanem személyiségéket ábrázol, de kialakított egy olyan típusábrázolást, amelyben az ábrázolt személyiség vonásain át a vele összefüggő történelmi esemény légköre sugárzik körénk. A portrén és mellszobron kívül ezért kialakított egy külön műfajt is, az óriásplakett műfaját.
Vetró ezeket a kompozíciókat úgy mintázza, mintha egy puha palatáblára rajzolna, amelyen hajdan az iskolások a betűkkel ismerkedtek. Ebben a rajzoló mintázásban a legnemesebb, legtragikusabb intelmek és életérzések is olyan közvetlen hangon szólnak hozzánk, hogy szinte részeseivé válunk azoknak A NAGY MUTATVÁNYOKNAK, amelyekkel megőrizhetjük emberi integritásunkat.
Vetró András művészetét ez különbözteti meg valamennyi más szobrászunkétól, amit az elején mondtam, a TEREMTŐ MOSOLY, ezt őrizzük meg!
Banner Zoltán
