Egy korábbi sorozatomban bemutattam Sepsiszentgyörgy korai történelmét. Ez alkalommal a település népesedéstörténetét ismertetem. Megpróbálok rávilágítani arra is, hogy kik laktak itt a honfoglalás utáni századokban, milyen nemzetiségűek voltak, és milyen nyelven beszéltek.
Külön fejezetben kitérek a román kisebbség szentgyörgyi népesedéstörténetére is, mivel ők alkotják a (mai) város lakóinak mintegy 20 százalékát. Az első román családok letelepítése, megjelenése Sepsiszentgyörgy területén közel 400 éves múltra tekint vissza. Természetesen, nem foglalkozunk a dákoromán propagandával, mert a történelem nem mítosz, nem mesegyűjtemény.
A magyarság elszékelyesedése
A székely letelepedés előtti időszakba csak a régészet, a gyér számú írott forrás és a toponímia enged betekintést. A honfoglalástól a sebesi székelyek letelepedéséig eltelt három évszázadon át Sepsiszentgyörgy mai területén magyar és szláv lakosság élt. A szlávok ittlétének gondolata közismert, de hogy a székelyek előtt magyarok is laktak itt, arról a köztudat jóformán semmit nem tud. Csak a régészeti feltárások ismertetőiben találunk utalást a székelyföldi magyarokra. Az utóbbi két évtized régészeti feltárásai alapján egyre több régész állítja azt is, hogy a székelyföldi magyarság településrendszerben élt. Nagyszámú templomot is emeltek, sőt, erődítményeket, mint például Csernátonban.
A sebesi, az orbai és a kézdi székelyek letelepedése előtt a Háromszék területén élő magyar határőr közösségek egy részét áttelepítették Moldvába, a Szeret vonalán kiépült magyar határ védelmére. A helyben maradt, meggyérült magyar népesség elszékelyesedése csak jogállás kérdése volt. Az azonos nyelv és kultúra megkönnyítette a kisebb számú magyarság beolvadását a székelységbe. Mivel az itt élő magyarok többsége határőr, a katonai feladatkör vállalása a székelyekkel együtt számukra nem okoz változást. Elképzelhetőnek tartom, hogy a székelyföldi magyarság többségét, azokat, akik nem álltak a királyi várak szolgálatában, nem éltek királyi birtokon, már a székely letelepedés idején besorolták a székelyek közé. Ezt határozottan állíthatjuk, tudva, hogy a sebesi, orbai és kézdi székelyek letelepedése idején a velük együtt élő – szokásaikban és nyelvükben is közel álló – dél-erdélyi, türk eredetű blakokat és besenyőket szintén betagolták a székely nemzetségi rendszerbe. Ezek is magyarul beszéltek. Elmagyarosodásukat elősegítette a magyar és a török nyelv hasonló szerkezete, az azonos hadkötelezettség, szokások. A blak és a székely együttélés ekkor már háromszáz éves múltra tekint vissza. Kézai Simon azt írja, hogy a honfoglalás idején "a blakok a székelyekkel összekeveredve »commixti« élnek". Bodor György szerint a dél-erdélyi "terra Blacorum" blakjait a háromszéki székelyek közé keverték. A blak és besenyő csoportok székelyek közé való beillesztéséről Bodor azt írta: "Természetesen csak kultúrában és főképp katonai jellegben azonos típusú néptöredékek beillesztéséről lehetett szó, hisz másfajta, más szemléletű és életmódú elemek a székelység katonai akcióképességét megbénították volna."
A magyar közösségek székelyek közé való besorolását állíthatjuk azért is, mert a földközösségben élő székelyekkel együtt a föld, az erdők, a legelők felosztása, birtoklása megkönnyítette a régi és az új telepesek közti együttélést, a tulajdonviszonyok feszültségmentes megszervezését. Ugyanakkor a szabad székely státus biztos keretét is jelentette a szabademberi jogállás megőrzésének.
Egy 1346-ban keltezett oklevél arról tudósít, hogy a Székelyföldről elszármazott Sényői Pálnak elég volt a székely származását bizonyítania ahhoz, hogy az egész ország területén szabad embernek tekintsék. A székelyek döntő többségét – az 1562-es székely katonai felkelésig – nemesnek tartották, mivel a feudális szemléletmód szerint a nemes ember nem fizet adót, hanem katonáskodik. A székelyek is mentesültek az adófizetés terhétől, akárcsak a nemesek, ők is katonáskodtak. Az említett nagy székely felkelésben a közszékelyek az adófizetés bevezetése ellen fogtak fegyvert. A nagyszámú de rosszul vezetett székely csapatokat II. János király (a köztudatban ismert János Zsigmond) hadai leverték. A közszékelység negyven évig jobbágyi sorba süllyedt, majd 1599-ben, 1602-ben kiadott szabadságlevelek által nyerték vissza a korábbi szabadságjogaikat.
A székelyek közé kerülés csak befogadás által történhetett. Rugonfalvi Kiss István szavaival élve: "a székelység vérbeli közösségébe csak a székely nemzet közgyűlése fogadhat be előkelőbb embert, míg a köznéphez tartozókat a község fogadta be azzal, hogy nekik nyílföldet adott". Még a király sem emelhetett székely státusba senkit. Egy 1345-ös évre vonatkozó – 1360 táján keltezett – gestatöredékben olvasható, hogy "a székelyek azzal a néhány magyarral, akik akkoriban közöttük éltek", támadtak a tatárokra. A gesta a székelyföldi magyarokat múlt időben említi, ami azt is jelenti, hogy ekkorra már befejeződött a székely társadalomba való integrálódásuk.
(folytatjuk)
