Ez utóbbi a XIX. század második felében egyesült Sepsiszentgyörggyel, ezért a város kora középkori népességének meghatározásánál mint a várostól független, önálló községet, nem vesszük figyelembe. Hasonlóképp nem foglalkozunk az 1968-as közigazgatási átszervezéssel a városi alárendeltségbe került Szotyor és Kilyén középkori helyzetével.
Az első adat, amely segítségével Sepsiszentgyörgy népességére következtetni tudunk, az 1332-es pápai dézsmák regesztrumában bejegyzett összeg. Akkor itt etnikailag, vallásilag és jogilag egységes székely közösség élt. A magyar lakosság integrálása ez idő tájt már befejezett tény. Csak néhány szláv határnév és a Debren-patak neve emlékeztet a hajdani szláv közösségekre (is). Ők a székelyek megérkezése előtti századokban magyarosodtak el. A székelyek településmódja sajátos jellegű volt. Rásonyi Lászlót idézem: "A település a katonai beosztás állandóságának biztosítására teljes szabályossággal történt. A letelepítendő törzsszervezeti egységek számát és létszámát nivellálták. Kisebb területi egységekbe minden ágból egy falu települt be, tehát a törzsszervezeti egységek egyenletesen összekeveredtek."
Amíg az átlagos székely falvak, egyházközségek papjai 3–4 régi pénzt, addig Sepsiszentgyörgy Mihály nevű papja 1332-ben a pápai dézsmabegyűjtőknek 15 régi pénzt fizetett. Az összeg nagysága alapján következtetni lehet a település méretére, népességére. Orbán Balázs és Bogáts Dénes méltán sorolja Sepsiszentgyörgyöt a népesebb települések közé. Orbán Balázs azt írja: a Sepsi­szentgyörgy által fizetett dézsma olyan jelentős volt, hogy ilyen összeget "csak kiválóbb és nagyobb helységek és városok" adtak. Berecz Gyula szintén azt állítja, hogy Sepsiszentgyörgy a XIV. század elején jelentősebb település lehetett. A település jelentőségére nemcsak az "önálló katholikus egyházközség" létezése utal, hanem az is, hogy ez "mint »plebaniae exceptae« (kivett, kiszakított egyház), egyenesen az esztergomi érsektől függött; papjai pedig honorabiliseknek czimesztetnek, a mely kitüntetésben csak a nagyobb városok papjai részesültek".
A dézsma nagyságából, a lelkész rangjából ítélve Sepsiszentgyörgy három és félszer nagyobb lélekszámú település lehetett, mint az átlag lakosságú székely falu. Ha elfogadjuk Bakács István demográfus megállapítását, amely szerint a székely települések átlagos lélekszáma a XIV. század első felére vonatkoztatva 202 fő, ez azt jelenti, hogy 1332-ben Sepsiszentgyörgy népessége 600–700 főre tehető.
A társadalom rétegződése
II. János választott magyar király 1567. március 5-én kiállított oklevele szerint a sepsiszentgyörgyi Daczó György 40, Daczó Ferenc 12 jobbágycsalád birtokosa lett. Ezek olyan kincstári jobbágyok voltak, akik korábban a székely közrendhez tartoztak. Tömeges jobbággyá válásuk oka, hogy 1562-ben fegyvert fogtak az ősi szabadságjogaik védelmében. A katonai felkelést leverték, a megtorlás nem késett. Az 1562-es segesvári országgyűlés kincstári jobbággyá nyilvánította őket. Az uralkodó függőségébe jutott közszékelyek adót fizettek a kincstárnak, és jobbágyi szolgáltatással tartoztak. Helyzetük akkor vált tragikussá, amikor a magánbirtokosok tulajdonába kerültek. Az adományt nyerők többsége a felkelés idején a király pártján harcolt, köztük Daczó Pál és Daczó Gergely is. Bogáts Dénes helytörté­nésszel egyetértve úgy véljük, hogy a felkelés előtt a szentgyörgyi jobbágycsaládok többsége a városi polgárok rendjéhez tartozott. Bizonyára ők is részt vettek a felkelésben.
1614-ben – a Bethlen Gábor fejedelem által elrendelt katonai összeírás szerint –, a szentgyörgyi jobbágycsaládok száma 1567-hez viszonyítva 57,69 százalékkal csökkent. Az összeírásban szereplő huszonkét jobbágycsaládból 1599 előtt csupán tizenkettő tartozott e réteghez. Ennek alapján úgy vélem, hogy a jobbágyi szolgálatra kötelezettek sorában a városi polgár származásúak számaránya elérte a 77 százalékot, az 52 jobbágy családból a városi eredetűek száma 40.
A XVI. század második felében Sepsiszentgyörgyön nemcsak a jobbágyok száma volt jelentős, de a nemeseké is. Az 1567-es kapuösszeírás szerint hatvanháromról tudunk. A székely vezetőréteg – a primorok (főemberek, nemesek) és a primipilusok (lófők) – 1562-ben az ország többi nemeséhez hasonló jogállásba került. Az országos artikulusok szerint hűtlenség esetén már ők is elveszthették jószágaikat. Háborúba, a magyar nemesekhez hasonlóan, lovakkal, páncéllal, sisakkal és pajzzsal vonultak.
A székely szabadság visszaállítása
A székely szabadságjogok első visszaállítására – a feketehalmi táborban – 1595. szeptember 15-én került sor. A szabadságlevelet Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem állíttatta össze. Ennek értelmében – írja Demény Lajos akadémikus, a téma szakavatott kutatója – "mindazok, akik a hadjáratban részt vettek, felszabadultak a jobbágyság járma alól". E székely szabadság azonban csak addig tartott, amíg Havaselve területéről kiverték Szinán pasa török seregeit. Időközben a székely nemesség nyomására visszavonták a székely szabadságlevelet – arra hivatkozva, hogy azt a fejedelem kényszerhelyzetben adta ki. A háborúból hazatérő közszékelyek azonban már nem voltak hajlandóak teljesíteni a jobbágyi kötelezettségeket. A nemesség a jogos elégedetlenséget katonai megtorlással próbálta elfojtani.
Az 1596-os "véres farsang" ismeretében érthető, hogy a közrendű székelység miért állt Mihály vajda zsoldjába. Miként az is, hogy Mihály – 1599. november 28-i keltezéssel – miért adta vissza a székely szabadságjogokat. Miért tette ezt egy olyan uralkodó, aki a saját országában, Havaselvén, kegyetlenül szigorú törvényekkel szabályozta a jobbágyok földhöz kötését, kiszolgáltatottságát? A magyarázat egyszerű: Mihálynak szüksége volt a székely katonai erőre. Az általa kiadott szabadságlevélben ezt olvashatjuk: a "kereszténységnek a barbárok elleni megvédésében legtöbbet tett a harcias székely nemzetség, mely Erdélyben nagy területeket bír, s hadi érdemei mind a múlt, mind a jelen időben dicséretesek." Természetesen, Mihály vajda a bécsi császár és magyar király nevében állíttatta ki a szabadságlevelét, mert ő Erdélyben csak megbízott kormányzó volt.
A közszékelyek 1562. előtti szabadságjogának teljes helyreállítására 1601. december elsején került sor, amikor Báthory Zsigmond fejedelem e kérdést végleg rendezte. A sepsiszentgyörgyi városi polgárok, akik 1562-ben süllyedtek jobbágysorba, ez alkalommal szintén visszanyerték a korábbi jogállásukat.
(folytatjuk)