Beleszülettek a szocializmusba, s ha nem is hittek eltorzult eszméiben, sajnos, abban is igen kevesen reménykedtek, hogy földi futásuk idején e komor tömlöc rácsai lehullnak. De megtörtént, és ebben a terrort némán tűrő országban a forradalom szikrájává és jelképévé egy magyar protestáns lelkész vált: Tőkés László. És Temesvár. Onnan áramlott a lázadás Erdély városaiba, Szebenbe, Kolozsvárra, Brassóba vagy épp Sepsiszent­györgyre, ahol a megszabadulás előtti pillanatokban farkasszemet nézett egymással a pártszékházat körülvevő katonaság és a protestáló tömeg.
Bukarest is felébredt, a diktátor megrettent, menekült, s váratlanul nyakunkba szakadt a szabadság, mely nem egyszerűen a zsarnokság hiányát jelentette, hanem azt a kihívást is, hogy hosszas hallgatás és elnyomatottság után megteremtsük a magunk világát. Akkortól keressük szabadságunk mellé igazságunkat is, s ez – valljuk be – nehezebb, mint gondoltuk. Kiderült, a demokrácia nem könnyű tantárgy, az ország népe kissé nehéz felfogású, vezetői felkészületlenek és önteltek, s mi, magyarok pedig enyhén szólva folyamatosan balkanizálódunk, olyannyira, hogy ma már idősödő vagy ifjabb emberek állnak pulpitusra, mocskolván azt, aki akkor volt bátor, amikor a többség sunyítva hallgatott.
De szabadon álmodhatunk önrendelkezésről, többszintes autonómiáról, becsületes vezetőkről, kiírjuk – ha létszámunk meghaladja a húsz százalékot – településeink nevét, van óvodánk, iskolánk, már csak sok-sok gyermek kellene, hogy jövőnk is legyen. S mert az egymást váltó kormányok, benne derék magyarjainkkal, tehetetlenek és telhetetlenek, s mert embertársaink a szabadság nevében elképzelhetetlen aljasságokat követhetnek el, s mert Mammon elsivatagosítja életünket, kissé csalódottak vagyunk, s sokan leszólják azt a karácsonyt, amikor szabadságot hozott az angyal.
A szabadság igénye mégis tovább növekedett bennünk az elmúlt huszonkét évben, csak azt a József Attila álmodta rendet kellene végre megszülnie, mely jó szóval oktatja s játszani is engedi szép komoly fiait.