Nálunk az ún. karácsonyi forradalom hozta el a szabadság ígéretét. Az önkényuralom összeomlása a kollektív és egyéni sorsalakulást egyaránt érintette. Alábbi szemtanú vallomásából jól kirajzolódik mindazonáltal, hogy az egyéni felszabadulást készen nem kapta senki, azért mindenkinek magának is meg kellett valamilyen módon küzdenie. Már ha egyáltalán törekedett ilyesmire. Huszonkét év nem volt elég ahhoz, hogy az események talányos volta fölött napirendre lehessen térni. Két évtized távlatából mégis sok minden élesebb fénybe helyezhető, új összefüggések kerülnek napvilágra, és némileg lehiggadva, a tények és hiedelmek szétválogatásában is előbbre juthatunk. Érdemes hát felidézni az eddig nyilvánosságra nem került, a távlat megszűrte-korrigálta emlékeket is.

A vízözön előtt
A sepsiszentgyörgyi ún. kazetta-ügynek, bár a korabeli sajtó hasábjain is tág teret kapott, máig vannak homályban maradt részletei. Hogy akkor miért hallgatták el őket a résztvevők, kiderül az alábbiakból. Tény és való azonban, hogy a hirtelen beköszöntött sajtószabadság már akkor képes volt védelmet nyújtani olyanoknak, akikre megorroltak a hatalmasok.
Barkó István autómérnök párját ritkító vállalkozás hőse volt a decemberi napokban. Hogyan lesz valakiből fotóriporter, dokumentarista filmes minden előképzettség nélkül, az is csak ama rendkívüli napok rendkívüli sodrával magyarázható. Barkó István Sepsiszentgyörgyön egyedüli magánemberként rendelkezett ugyanis egy olyan filmfelvevővel, ami szinte predesztinálta arra, hogy egy addig nem próbált hivatásba is belekóstoljon. Fiatalabbaknak érdemes előrebocsátani: egy ma felfoghatatlanul primitív technikatörténeti korszakban éltünk. Az újságíró például – a Securitate által évente ellenőrzött – mechanikus írógépen pötyögtette irományait, a nyomdákban szedőgépeken öntötték ólomba a sorokat. Akkori fényképezőgépeink ma múzeumi tárgyak. Nemhogy számítógép, mobiltelefon, fax nem létezett, de fénymásolókkal, nyomtatókkal is csak a titkosrendőrség rendelkezett, a nagy többség pedig még csak tudomással sem bírt róluk. Nagyon keveseknek sikerült a hetvenes-nyolcvanas években nyugatról videolejátszót beszerezniük, és az illetők bizalmas körben házimozit is rendezhettek, akkora volt az érdeklődés, de a filmfelvevő abszolút luxusnak és kivételnek számított.
Barkó István nem titkolja, kiváltságos embernek számított a korabeli Sepsiszentgyörgyön, a szövetkezeti autójavító műhely a Csíki utcában, mely gondjaira volt bízva, olyan ismeretségi körrel és befolyással ajándékozta meg, melyet csak az érthet meg, aki ama korszakot például autótulajdonosként élte meg. Az ún. szocialista hiánygazdaság sajátos jövedelmi viszonyokat generált. Barkó akkor az egyik legjobb szerelő hírében állt a városban.

Huszonkettedike
– December huszonkettedikén reggel Szalló Laci barátom telefonált nekem, hogy "Te, a gyerekek »rosszalkodnak« az Ima­sában és a Jájában, jó lenne, ha az akkumulátorok fel lennének töltve." Tudta, hogy tartalék akkum is van. Hozzátette: "Érdemes volna felvenni, mert biztosan történelmi események lesznek. Üres kazettát is hozzál." Értettem a rejtjeles beszédet. Kint jártam Németországban 1988-ban, és ott vettem háromezer márkáért a filmfelvevőt, csak a vám 18 000 lejbe került. Egyetlen ilyen gép volt még a városban.
– Büntető vám a két-háromezer lejes bérek korában! De miért ugrott, ha ennyire jól ment önnek?
– Mint mindenki, hallgattam a Szabad Európa Rádiót, és tisztában voltam azzal, a kommunizmus a végét járja. A temesvári eseményeket figyelemmel kísértük, már reggel ötkor bekapcsoltam a rádiót, amikor a gépfegyverropogást is bejátszották, nem volt kétségem többé. Szalló Lacinál összegyűltünk délutánonként páran kollégák, és tárgyaltuk, mi lesz.
Kedvemért kis kitérőt teszünk:
– Szalló Laci mérnök volt, és az észkombájn, aki a Kadhafinak gyártott mozgó céltáblákat tervezte, melyeket akkor Líbiába szállítottak. Léptetőmotorokkal, csúcstechnológiával is foglalkozott. Én? A fényképészetet nagyon szerettem, még édesapámmal kezdtük az előhívóval, fixírrel dolgoztunk, nekünk kellett kikevernünk, nem volt készen kapható. A gép egy éve volt az enyém, megtanultam kezelni. Nos, alig teszem le a kagylót, ismét cseng a telefon, az Imasa kantinfőnöke kérdi, a műhelyben talál-e, mert lejönne. Megérkezik, s hazavitettem magam a kocsiján a Fülemüle utcába, hogy magamhoz vegyem a filmezőgépet, a plusz- akkut és kazettát. Ő ugyanis elmesélte, hogy a tüntető menet már megindult a gyárból fel a központba. Az akku olyan félkilónyi, nem nehéz. Az egész felszerelés befért a kabátom alá. Háromórás kazettáim voltak. Lehozott a hadkiegészítőig (comisariat), mert akkor már odaért a tömeg, ott kiszálltam. "Aztán figyelj, Isti, mi nem ismerjük egymást!" Jó, elváltunk. Hogy én féltem-e? Nem tudom, de valami olyan eufória vett körül, úgy éreztem, ezt kell tennem. A szomszédban az építészeti iskola, a kapuban egy sporttanár, gyerekkori ismerősöm. Mondom, te az emeletről kellene filmezzek. A tömeg már érkezett. Az Imasából indult, felvették a jájásokat, csatlakozott hozzájuk a bútorgyáriak egy része, bejöttek az állomási úton, betértek a Bălcescu utcába, hogy a textilgyáriakat is felszólítsák. Na én akkor kezdtem el őket filmezni, amikor onnan a pártbizottság irányába fordultak. Skandál­ták, hogy Jos Ceauşescu! Veniţi cu noi! Gyertek velünk! Armata e cu noi! Egy idő után lejöttem és elvegyültem. A filmezést a kabátom alól folytattam, úgy, hogy a lencse kinn volt. Bekapcsoltam a gépet, a kezem elöl összefogtam, s úgy filmeztem. Kezdtem egy kicsit szorongani, mikor láttam, mennyire felduzzadt a tömeg, és ahogy torka szakadtából kiabálta, hogy Le Ceauşescuval!, de azért felkísértem a pártbizottságig.

Népfelkelés volt
– Ott felmentem a park felső részébe, hogy bejuthassak egy blokkba. Találkoztam egy építészmester ismerősömmel: "Gyere, te ismered a járást, vigyél be valahová. Menjünk fel a tetőre, onnan jobban lehet filmezni." Na de lakat volt a tetőkijárón, nem boldogultunk. Utólag tudtam meg különben, a padlástér már foglalt volt!... Nem ellenőrzött információim szerint ott gépfegyverek, filmezőgép, minden volt a szekusoknál. Lennebb egy ismerősömhöz bekopogtam, hogy né, mit akarok. Szó sem lehet róla, menjek innen. Kidobott. Lejöttem, és úgy folytattam a filmezést, ahogy tudtam.
– Az is egy magaslati pont. Mit filmezett le?
– Látszik, ahogy a tömeg gyűl. A katonai teherautók fel voltak körben állva, alul pedig a kőröspataki bányából hozott 16 tonnás billenőkocsik. Azokat nem dísznek küldték oda! Nem tudhatom, de a temesvári vérengzés után bizonyára nem véletlen, hogy a kocsik tele tankkal kellett hogy jelentkezzenek. Na most, ha igaz, hogy a halottakat azokkal kellett volna elhordani, megvan a magyarázata a teli tanknak. Amit még jó tudni: úgy egy hétre találkozom az építészmesterrel, és azt mondja: "Egy fontos dolgot mesélnék el. Képzeld, hívattak, hogy a Mikó padlását rendbe kell tenni. Ott ugyanis a cseréplécek el voltak vágva, és minden két méterre három tégla volt egymásra téve." Ami azt jelenti, oda állították a géppuskákat mind a Mikó utca, mind a park felőli oldalon. Elő volt készítve, hogy ha kell, a cserepeket félrenyomják, és onnan kaszálják le a népet. Nekem ott akkor az jutott eszembe, mi lett volna, ha nem sikerül a népfelkelés... Mert, visszatérve, én ott, az utcán hittem abban, hogy igazi népfelkelés zajlik. És úgy gondolom, hogy a nagyja, akik akkor Szentgyörgyön kimentünk az utcára, hitt ebben.
Barkó István nem állt egyedül e meggyőződésével, tanú rá az ezer és ezer ember, aki közrefogta a pártbizottságot, és órákig nézett farkasszemet a felfegyverzett katonákkal. Ha szabad saját tapasztalatomra hivatkozni, rám, aki tízévi regáti tartózkodás után egy évvel korábban költöztem haza székely felmenőim földjére, sem tévesztette el hatását a tüntetés rendkívülisége, a tömeg bátorságának sugárzó példája. Dél körülig ott cikáztam a téren, közben haza-hazaszaladtam közeli lakásomba, hogy a tévét bekapcsoljam, vagy meghallgassam a rádiót, majd visszarohantam a parkba. Emlékszem egy kiskatonára, aki sírva fakadt a feszültség miatt, arcán csendesen folytak a könnyek, s hogy egy szembejövő román kolléga elfordította a fejét, mikor megpillantott. Végignéztem, ahogy Rab István első titkárt lehurrogták, mikor magyarul is szólni kívánt a "székelyekhez". Ismerős hát, amiről Barkó mesél. Alább következő kételyeit is megértem, bár nem mindenben tudok azonosulni ítéletével.

Különös történet
– A mai napig nem tudja senki megmondani nekem, ki volt az a román férfi, aki a mikrofonos kocsiból a jelszavakat diktálta. A kocsinak külön története van. A brassói úton már áradt befelé a munkástömeg, amikor a rendőrségről egy forgalmi osztályon dolgozó rendőr hajtott kifelé és vele a moziból a duba, melyre két hatalmas hangszóró volt felszerelve. Nos, a tömeg felkapta a kocsit, megfordította, átvette fölötte a hatalmat, és egy román ember volt az, aki végig megadta a hangot a skandálóknak.
– Én mintha Dumbravăt hallottam volna onnan beszélni.
– Nem ő volt, őt ismertem, viszont erről mit sem tudok.
– Akkor talán nem is olyan nehéz kitalálni.
– Na erről van szó! Tehát az meg lehetett rendezve. Mert látszott, hogy nem félt. Még egy esetet említenék. Mivel a munkaköröm folytán a műhelybe az első titkártól kezdve mindenki jött kocsijavítani, egyik barátom – nevet nem említek – megkért, kerítsek neki megfelelő ismeretséget, mert családostul ki akar telepedni Ma­gyarországra. Volt osztálytársamon segíteni akartam, utánaérdeklődöm, mondtam, de nem ígérhetek semmit. Szóltam egy illetőnek, törzstiszt volt, akitől függött. "Ide figyelj, felelte, megértettem, s ha akarod, elintézem. Érted? De mondd meg a barátodéknak: várjanak egy kicsit. Ne siessék el a dolgot. Többet nem mondhatok." Ez vagy három hónappal december előtt történt.
A fentiekre rímelő visszaemlékezés nem egy jelent meg az utóbbi huszonkét évben, a fordulatra majd minden társadalmi és foglalkozási csoportban készültek, persze, mindenki a maga módján.

(folytatjuk)