Egy faluhatár pár száz, illetve alig pár ezer hektárra rúg mifelénk, s a mezőgazdaságilag hasznosítható terület növelésére lehetőség nemigen adódik. A földkoncentrációnak, akár a puszta bérlés, akár a tagosítás és nagytáblás szerkezet kialakulása vonalán haladnak tovább a dolgok, csakis az lehet az eredménye, hogy középtávon ötven-százhektáros, ha nem nagyobb gazdaságok jönnek létre, s akkor a szántóterület, a kaszálók kezelése nem lehet több falvanként, mint tíz-húsz-harminc gazda feladata. Természetesen, ha külön programok a húsz-harminc hektárt művelők munkájának kifizetődő voltát is garantálják, miként arra akad példa az unióban, akkor a porták száma nagyobb marad, de ez sem változtathat azon a világtendencián, mely azt eredményezte Nyugaton már évtizedekkel korábban, hogy a mezőgazdaságban sokfelé a munkaképes lakosságnak alig 3–5 százaléka dolgozik. Egy-két évtized múlva nálunk is többszörösen csökkenni fog a mai tízszeres arányszám, ehhez nem férhet kétség.
Hogy ez nem tölti el lelkesedéssel a falura visszaszorultakat vagy visszatérteket, az ottmaradottakat még kevésbé, az persze érthető. Mivel azonban ezt feltartóztatni nem lehet, nem is érdemes, gondolkodni azon kellene, hogyan akadályozzuk meg azt, hogy tömeges kivándorláshoz vezessen e fejlemény, s hogy falvaink népességmegtartó képessége ne szenvedjen halálos sebet.
Nagyon sokan ragaszkodnak ugyanis a falusi életmódhoz, sok kényszerűségből városra költözött ember örömmel tért vissza az "ősbe", az "életbe", ahogy nyelvünk oly plasztikusan kifejezi. Számtalan ember kimondottan ott érzi jól magát, s ahogy az urbanizációs folyamatok lendületet vettek az utóbbi időkben, ahogy a víz-, gáz- és csatornahálózatok elkezdtek kiépülni, az utak aszfaltozása is napirendre került, eme ősi településforma a megújulás folytán egyre lakhatóbbá és marasztalóbbá válhat. Nem véletlen, hogy betelepedés is megindult a falu irányába nem helybeli származásúak részéről, akik ott hétvégi házat, de mások lakhelyet is választanak.
A fő kérdés mindazonáltal az marad, munkahelyet és megélhetést tudnak-e kínálni a vidéki települések a felszabadult munkaerőnek ott, helyben vagy a közelebbi környéken?
Nos, akik megjárták magukat a téli vásárokban, örömmel konstatálhatták, hogy létezik a kibontakozásnak egy testhezálló, kevés tőkével megvalósítható formája, s az emberi találékonyság már kezdi megteremni első gyümölcseit. Hagyományos népi kismesterségeket támasztanak fel tucatjával, kézművesek kínálják portékáikat, népművészek keresik a vevőt, házikolbászt, füstölt húst, sajtféleségeket árulnak, mindenféle élelmiszer feldolgozása folyik házi vagy kisüzemi alapon, gyümölcsbefőző manufaktúrát alapítottak, tovább él a méhészet – és még sorolhatnám.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy a tájépítészet, erdőgazdálkodás, vadgazdálkodás, környezetvédelem és társai, a falusi turizmus, téli sporttelepek, nyári gyógyfürdők stb. mellett nagyon komoly gazdasági ágazatokká erősödhetnek egy kedvezőbb konjunktúrában, akkor talán megjósolható: a székelység ősi lakhelyéhez való ragaszkodását alighanem honorálni fogja az idő, és nem kell szétszóródnia a nagyvilágban akkor sem, ha a szorosan vett mezőgazdálkodás és állattenyésztés egy kisebbség kezébe megy át szülőföldjén.