Olvastam a Háromszékben, hogy mesteremberekre van nagy szükség, mert az ország nagyon kifogyott belőlük. Én most hetvenhét éves vagyok, de már nyolcéves koromban tudtam, hogy géplakatos leszek.
Lehettem volna cipész is, mert az apám az volt, és én már hatévesen varrtam a női csizmák orrára a foltot (ő a nagy kezével nem tudta ezt jól megcsinálni), de nem szerettem ezt a szakmát. Bibarcfalván elvégeztem a hét osztályt, oda jártak a helybeliek, de Bodos, Kisbacon, Magyarhermány és Füle gyermekei is. Akkor még nem volt busz, hogy oda vigyenek, mi négyen Bodosból gyalog mentünk, ha havazott, ha esett, ha fújt a szél, de elvégeztük a dolgunkat, vagyis a tanulást. Utána Sepsiszentgyörgyre mentünk az inasiskolába, onnan jártunk be Horvát Rajnik műhelyébe naponta; a múzeummal szemben volt. Bentlakásunk az Olt utcában, az Unióval szemben, a jelenlegi tűzoltóság mellett, ahol akkor a Securitate székelt – ott is sok mindent láttunk. Két és fél év alatt tanultam meg a szakmát. Szeptemberben felszabadult az első évfolyam, és október 4-én Vajdahunyadon álltam munkába, mert akkor a minisztérium adta a munkahelyeket, és többfelé osztották a negyven géplakatost. 1990-ben nyugdíjba mentem, de Ion Iliescu akkori államfő kiszúrt velünk azzal, hogy elengedett hamarabb, így csak harminchét évi munkaviszonnyal maradtam, és a nyugdíjam is alacsonyabb, mintha dolgoztam volna hatvanéves koromig. Harminchárom évig sepsiszentgyörgyi lakos voltam, de azt a lakást, amit kifizettem húsz év alatt, nem tudom fenntartani. Tökéletesen igaza van a Háromszék vonatkozó cikke írójának: kezdenek kihalni a mesteremberek – a mai gyermekek nagyon elurasodtak, nem akarnak dolgozni, de én ma is éppen úgy szeretem a szakmámat, mint régen.
FEKETE ISTVÁN, Bölön
