Maradjunk Olümpia szent ligetében, s élvezzük a meghirdetett játékok idejére bekövetkezett istenbéke (echekeiria) nyugalmát, de úgy, hogy folytassuk az egykori történések felelevenítését.
Küzdőterek, versenyszámok
Az olimpiai esztendő tavaszán három hírvivő indult el Olümpiából, hogy bejárja Hellasz minden zugát, és bejelentse a közelgő játékokat. Az időpont egy bonyolult vallási naptárhoz igazodott, és úgy, hogy a játékok harmadik napja egybeesett a nyári napforduló utáni második vagy harmadik holdtöltével. A hírvivők arra is felszólították a játékokon részt venni óhajtókat, hogy legalább egy hónappal előbb érkezzenek Olümpiába, és ott gyakoroljanak a bírák felügyelete alatt. A szent ligetben tehát a vallási épületek – mert ugyebár a játékokat az istenek tiszteletére és dicsőítésére rendezték – mellett létesítettek szálláshelyeket, gyakorlótereket, versenypályákat (ló- és kocsiversenyek terét), stadiont. A stadion volt a legfontosabb versenypálya, itt rendezték a ló- és kocsiversenyek kivételével a küzdelmeket. Hosszúsága 215, szélessége 30 m. A futópálya hossza 192,27 m. A ló- és kocsiversenyek tere, a Hippodromusz 770 m hosszú és 10 m széles. A Gümnaszion és a Palaisztra képezte a gyakorlóteret, az előbbiben a futók és a pentatlonversenyzők, utóbbiban az ugrók, birkózók és az ökölvívók gyakoroltak.
Az i. e. 776-ban rendezett olimpián egyetlen versenyszámban, a stadionfutásban mérték össze tudásukat a versenyzők. Az első győztes: Koroibosz.
A XIV. olimpiával kezdődően bevezették a kettős stadionfutást (a stadion hosszában oda-vissza futottak), a XV. olimpiától pedig műsorra tűzték a hosszabb távokat is, sőt, a LXV. olimpián megjelentek a fegyveres futók, akik a kor haditechnikájának minden darabját viselték.
A birkózás a XVIII. olimpián lépett elő olimpiai versenyszámmá. A győztesnek háromszor kellett földhöz vágnia ellenfelét. A birkózás szerepelt – együtt a futással, távolugrással, diszkoszvetéssel és gerelyhajítással – a pentatlonban is.
Az ökölvívás a XXIII. olimpián tűnt fel. Nem kesztyűk, csak kézfejre erősített szíjak takarták az öklöket, melyekkel a mázsás ütéseket mérték egymásra a versenyzők.
Az ökölvívás és a birkózás ötvözetéből született meg a pankration, s került a XXXIII. olimpián a játékok műsorába. Akárcsak a lóversenyek. De vigyázat, hiszen a kocsiversenyek már a XXV. olimpián szerepelnek, s a győztest megillető koszorút nem a hajtó, hanem a kocsi vagy a lovak tulajdonosa kapta.
A XXXVII. olimpiával kezdődően a versenyzők korosztály szerinti megosztására is sor került. A 18–20 év alatti fiatalok a fiúk versenyein léptek a küzdőtérre minden versenyszámban. A fiúk versenyein a nők nem léphettek a küzdőtérre, nem versenyezhettek, sőt, nézőként sem vehettek részt az ókori olimpiákon, pedig Hellasz földjén a nők versenyei korábbiak a férfiakénál. A termékenységi ünnepeken ugyanis a leánygyermekek részvételével futóversenyeket szerveztek... Na de mivel a kocsiversenyeken nem a hajtót, hanem a kocsi- és a lótulajdonosokat jegyezték, díjazták, ránk maradt az első női olimpiai bajnok neve is: a spártai Küniszka.
Nem sport, de olimpiai versenyszám volt a kikiáltók és a trombitások vetélkedője, valamint a szellemi találkozók. A kor nagy gondolkodói, szónokai, szobrászai, festői találkoztak minden negyedik esztendőben Olümpia szent ligetében, olyan nagyságok, mint Szókratész, Hérodotosz, Hippokratész, Platón, Démoszthenész, Müron, Pheidiász, Aiszkhülosz, Pindarosz...
A játékok műsora
Egyetlen fennmaradt forrás sem közli a játékok eseményeinek biztos sorrendjét. Az idők viharát átvészelt és az utókorra maradt bizonyítékokra alapozva a sporttörténészek csak sejtik, hogy körülbelül miként is festhetett egy olimpia menetrendje. Természetesen, ez a menetrend is az olimpiák során változott, gazdagodott, de hogy egészen pontosan hogyan, azt nyomon követni nem lehet. Maradjunk a "körülbelülivel".
Az előkészület és istentisztelet bevezető napja után a kocsiverseny jelentette az első sportszámot. A kétkerekű kocsik, melyek elé négy lovat fogtak be, egymás után gördültek be a hippodromba, előttük a bíborruhás bírák haladtak, a hírvivő és egy kürtös. A menet elhaladt a bírák tribünje előtt, a hírvivő sorra bejelentette a kocsitulajdonos és apja nevét, valamint a városét, melynek színeit képviseli, aztán hivatalosan is megnyitottnak nyilvánította a játékokat. Ezek után a kocsik felsorakoztak a rajthoz. A startvonal helyeit sorhúzással jelölték ki, de így is örökös vita tárgyát képezte, hogy miként ellensúlyozzák a szélekre került fogatok hátrányát. Idővel aztán kitalálták és bevezették a lépcsőzetes indítást egy egyszerű mechanikus szerkezet segítségével (hosszú, hajóorr alakú indítókapu, melyben minden kocsinak külön rekesze volt, s egy forgantyús szerkezet egymás után emelte fel a rekeszek kapuit, elsőként a két szélsőt, és így haladt a közép felé). A díjazásnál a kocsihajtó, akinek végül is ügyessége, bátorsága, rátermettsége döntő szerepet játszott a győzelem kivívásában, az ünneplés árnyékában maradt, mert a játékokon a kocsi- és lótulajdonosokat díjazták.
A kocsiversenyt a lovasverseny követte. Ugyanazon a pályán, a kocsik által feltúrt terepen zajlott a küzdelem. A lovasok szőrén ülték meg a patkolatlan lovakat, és így száguldozták be a nyolcszáz méteres pályát.
A következő nap délutánján a pentatlon küzdelmeire került sor a stadionban, melynek talaját előzetesen csákánnyal feltörték, majd vastag homokréteggel borították. A versenyzők meztelenül, mezítláb léptek a küzdőtérre. A pentatlon első három száma – diszkoszvetés, helyből távolugrás, gerelyhajítás – csak a pentatlonhoz tartozott, míg a 200 méteres futást és a birkózást egyben az utolsó versenynap független sporteseményének is tekintették. A diszkosz formája akár a maiaké, anyaga bronz, minden versenyzőnek öt dobáshoz volt joga, a bírák az ötből a legjobb dobást vették figyelembe. Ugyanez a szabály érvényesült a gerelyhajításnál. A gerely könnyebb volt és hosszabb, mint a hopliták (nehéz fegyverzetű gyalogos harcos) döfődárdája. A távolugrók egy fémből vagy kőből készült, mintegy kétkilós nehezéket tartottak ugrás közben kezükben, ezt vállmagasságig előrelendítették, aztán lefelé lendítéskor az ugró előrehajolt, és akkor ugrott, amikor a súlyok a térde magasságába kerültek. A cél kettős volt: az ugrás távolságának meghosszabbítása és a pontos földet érés, mert ez utóbbi elhibázása esetén a bírák érvénytelenítették az ugrást. Pentatlonban a győztest nem a pontozás alapján döntötték el. Ha valaki három számban első lett, automatikusan befejezte a küzdelmet. Egyébként a győzelmet az utolsó versenyszám, a birkózás (itt az győzött, aki ellenfelét háromszor kétvállra fektette) döntötte el azok között, akik az első négy szám után még versenyben maradtak.
A harmadik versenynap mindig egybeesett a holdtöltével. Délelőtt áldozatokat mutattak be Zeusz oltárán, délután pedig a fiúk versenyére (lásd ma az ifjúságiak korosztályát) került sor a 200 méteres futásban, birkózásban és ökölvívásban.
A játékok utolsó napjának délelőttjén három futószámban – 200 m, 400 m és hosszútáv (4800 m) – rendezték meg a viadalt a stadion egyenletes talaján. A rajthelyet egy sor márványlap képezte. A hibás rajtot büntették, később pedig, hogy ezt elkerüljék, bevezették a rajtkaput. Délután a küzdősportok kerültek napirendre – a birkózás, az ökölvívás, a pankratió. A lebonyolítás módja: egy ezüsturnából sorsot húztak, minden párosból a győztes ment tovább, s ez így zajlott a döntőig. Birkózásban a győztesnek háromszor kellett földhöz vágnia ellenfelét, az ökölvívók a kiütésig küzdöttek, vagy addig, míg az ellenfél jobb karját felemelve elismerte legyőzését, a pankratióban a felek ütöttek, pofoztak, rúgtak, birkóztak, haraptak... addig, amíg valamelyik fel nem adta a küzdelmet (a győztest megkoppintotta a vállán).
A győzteseket olajfaágból font koszorúval jutalmazták. Később, évek múltán néhány győztest pénzzel is "megleptek" (az athéniak például egy-egy olimpiai bajnokukat ötszáz drachmával).
A játékok alkonya
Egy idő után a pénzzel nemcsak a győzteseket jutalmazták, hanem a győzelmeket is megvásárolták. Hosszúra, nagyon hosszúra nyúlna a megvesztegetettek és megvesztegethetők névsora. Aztán egy idő után feltűntek a "hivatásos atléták", akik úgymond ugródeszkának tekintették az olimpiai játékokat, az itt kapott olajfaág-koszorút arra használták, hogy általa minél magasabb díjakat szabhassanak ki fellépésükkor a különböző cirkuszi játékokon. Na de fokozatosan maguk az olimpiai játékok is cirkuszi mutatvánnyá fajultak. A csúcsot Néró császár megjelenése jelentette. Kezdte mindjárt azzal, hogy két héttel kitolta a játékok időpontját, csak azért, mert neki fel kellett készülnie a megmérettetésre. Felkészült. A CCXI. olimpián valamennyi kocsiversenyen rajthoz állt, fellépett a kikiáltók versenyén, a tragédiában és a zenei vetélkedőn is. Mondanunk sem kell, ahány rajt, annyi győzelem, annyi olajfaág-koszorú, annyi aranypénz...
S ha már egyszer elindult az olimpia szekere lefelé a lejtőn, megállítani nem lehetett. Elkerülhetetlené vált a játékok beszüntetése. Ezt az ítélethozatalt a sporttörténészek jó része Theodosius császár számlájára írták, és az általa kibocsátott milánói edictummal hozták kapcsolatba. Az edictumot a CCXCIII. olimpia után hirdették ki. Az olimpiai győzteslista pedig a barbár Varazdatésszal ért véget.
(folytatjuk)
