Micsoda szerencsétlenség érte szegény észak-koreaiakat. Meghalt Kedves Vezetőjük, Kim Dzsong Il. Az apja, a Szeretett Vezér is így járt. Egyetlen vigaszuk, hogy a família illusztris tagja örökölheti az uralkodást, a Kedves Bajtárs: Kim Dzsong Un.
Hull az észak-koreaiak könnye, mint a záporeső. Ők még a kommunizmust építik, így lehetséges, hogy könnyeiket csermelyekké szervezik, a csermelyek patakokká duzzadnak, és a végén folyókként fognak hömpölyögni. Ezekre meg vízi erőműveket fognak építeni, és Észak-Korea, akár Románia 22 évekkel ezelőtt, eljut az aranykorba. A most elhunytról nem hinném, hogy azt lehetne mondani: jobblétre szenderült. Kizárt, hogy a másvilágon jobb léte lesz, mert ő a lehető legjobban élt. Bár ki tudja?
Az ilyen vezér, lehet, nem is ember, hanem egy földre szállt messiás. Az észak-koreai hírügynökség egyenesen csodákról számol be, amelyek halálát követték. Szent hegyükön, ahol a fáma szerint Il született, a Chon-tavon, hatalmas robajjal rianás keletkezett, aztán nagy hóvihar támadt. Másnap reggel aztán a nap sütni kezdte a hegy hófödte csúcsát. Később megjelent a Kedves Vezető keze írása a hegyen. Az elhalálozás bejelentése után különben egy fél óráig fény pislákolt a hegy csúcsán.
Brassóban is éveken keresztül látszott a Cenk oldalán egy másik Nagy Vezér, a generalisszimusz neve: STALIN. A hegy oldalán kivágták a fákat, és a betűket formázandó, fenyőcsemetéket ültettek. Brassó felvette a Sztálinváros nevet. Miután már nem akarták, még évtizedek múlva is ott díszelgett a "népek atyjának" neve. A "népek vezérének" jó ideig szobra is állt Brassóban, aminek nagy gyakorlati haszna volt, ugyanis ez egy kezét felemelő, irányt mutató Sztálin-szobor volt. Amerre mutatott, arra volt a közvécé.
De arról is beszámolt a hírügynökség, hogy egy másik csoda történt az apa, Észak-Korea megalapítója, Kim Ir Szen szobra körül. Egy szomorú darumadár háromszor körberepülte szobrát, majd felült egy fára, és fejét lehajtva sokáig ott búslakodott, míg aztán a főváros, Phenjan felé el nem repült. Szemmel láthatóan gyászolta a vezért.
Milyen szomorú dolog is ilyen nagy emberek halála. Kim Dzsong Ilt csak egy fél országocska siratja, de például Sztálint az egész szocialista tábor siratta. Az ember nem is gondolná, hogy mennyi, színészi tehetséggel megáldott alattvaló él a földön. Még a nagy színészeknél is előfordul, hogy filmezés közben pipettával csepegtetnek könnyeket az arcukra. Egy ilyen haláleset kapcsán csak a nekik okozott nyomorúságra kell gondolniuk az embereknek, és jön, hogy sírjanak. Próbálnák csak meg ne sírni! Aki nem sír, hanem hallgat, mint a sír, az már gyanús.
Ha a mi vezérünk ezelőtt 22 évvel önként halt volna meg, pontosan így sirattuk volna. Most viszont sokan visszasírják. Az emberek arra gondolnak, hogy az aranykor után esetleg már eljuthattunk volna a gyémánt- vagy platinakorba is. Ha lett volna ideje hagyatékozni, akkor valamelyik fiára hagyta volna az országot. Egy percig sem maradtunk volna magunkra. Nem kellene négyévenként a sok rossz közül elnököt választanunk, és aztán bánnunk.
Az ilyen nagy vezetők, akár a mi volt Kondukátorunk, csak a mi javunkat akarták és akarják. Ha élelmiszerüzletekben nem lehetett más élelmet látni, mint néhány zöldségkonzervet, akkor azt mondták, hogy az egészséges táplálkozás a cél. Az élelem látványa fokozta volna az étvágyat, és nem akarták, hogy az emberek kísértésbe essenek. Különben már a vallás is tiltotta a torkosságot. És ma mit mondanak a tudósok? Hogy az elhízás mennyire káros. Csak a módszerek változtak.
Vagy például nem volt benzin. Nem lehetett autóval járni. Most mit mondanak? Hogy a gyaloglás igencsak egészséges. Benzin még volna, csak olyan drága, hogy sokan nem tudják megvenni. Nem volt fűtés. Azt mondták, vegyünk fel még egy szvettert. Most lenne meleg, csak megfizethetetlen. Akinek nem tetszett a rendszer, mert fázott tőle, nem kellett szvettert vennie, adtak rá egy kényszerzubbonyt, mert a nagy vezérek mindig jobban tudták, hogy mi jó nekünk.
A mai világban nincsenek ilyen durva diktátorok. A demokrácia nevében mi választunk magunknak szelíd diktátorkákat, akik már nem teszik el láb alól ellenfeleiket, bár lehet, legszívesebben azt tennék. Egyébként ugyanúgy próbálják kiépíteni és megőrizni hatalmukat, mint régi vágású elődeik: fontos beosztásokba párttársaikat, ismerőseiket, jó barátaikat ültetik.
Csak az a kár, hogy nem egy életre választathatják meg magukat.
