Álom és valóság közt valahol félúton volt Hugó. Még az álombéli ellenségeit gyilkolta kőkeményen hatalmas géppuskájával egy elhagyatott sivatagban. Lassan nagyra nyitotta szemét, felült az ágyában, és egyszer csak zokogni kezdett.
– Hol van Zsuzsi? – kérdezte alig érthető vékony hangján.
– Hát oviban, hol lenne? – mordult rá anyu. – Te pedig már úton kellene legyél, kisúrfi, gyerünk, fogmosás!
Hugó törölgette a könnyeit, de újra és újra zokogógörcs tört rá. Valahogy szippogva megmosta fogát, felöltözött kedvenc tréningruhájába, nagykabátjába, és elindult az iskolába. Anyu utolsó pillanatban kezébe nyomta a két hatalmas lekváros kenyeret és a fél liter tejet.
– Tessék, angyal, elfogyott a sonka. Legyél ügyes fiú!
Mindig angyalnak szólította anyu, amikor iskolába indította. Ez jólesett Hugónak, mert ilyenkor valóban angyalnak érezte magát, amikor a csikorgó hidegben át kellett mennie a híd alatt, a síneken, és egy órán át kellett az iskoláig gyalogolnia. Ma Hugó másként ment suliba, mint eddig. Folyton tört rá a zokogás, és nem tudott mit kezdeni magával. Sétált a nagy hóban, és elszaladni volt kedve, felmászni a vonatokra, bebújni hatalmas tartályok alá. Egyedül lenni, mindenkitől távol. Imádkozni akart Zsuzsiért, anyuért és apuért, hogy vannak ők neki. Meg akarta valakinek köszönni, hogy boldog lehet. Igaz, hogy még csak tízéves, de úgy érezte, hogy már joga van boldognak lenni. De aztán újra rátört a sírás, és így, sírva szaladt az iskola felé. Félt a tanító nénitől, félt, hogy elkésik. Folyton az álma jutott eszébe, és csak sírt és sírt. Mikor belépett az osztályterembe, a tanító néni teljes együttérzéssel kérdezte:
– Mi a baj, Hugó?
– Semmi, tanító néni.
– De hát sírsz.
– Igen, félek, hogy meg tetszik szidni.
– Nem szidlak meg, Hugó. Valami baj van?
– Nem, csak félek.
– Mitől?
– Nem tudom, tanító néni. Csak úgy félek.
Hugó leült a padba, lehajtotta a fejét, és lassan elaludt. Még hallotta, amint az osztálytársai kikacagják, és elárulják a tanító néninek. De már nem volt ereje felemelni a fejét, álomba merült. Újra ott állt a sivatagban hatalmas géppuskájával a kezében, és le kellett lőnie minden ellenséget, aki az útjába került. Pontokat lehetett szerezni, és eddig ő volt a legjobb. Törtetett előre, és mindenkit lelőtt, aki az útjába került. Ott termett előtte Zsuzsi is, a kis pirosbabos ruhácskájában, hóna alatt szorongatva Lajost, a plüsskutyáját, és kacagott. Hugó őt is lelőtte a pontokért. Aztán ment tovább, és anyu került eléje. Megállt előtte a hatalmas géppuskájával, és célzott. Kellettek neki a pontok. Erre anyu ordítani kezdett:
– Angyal! Kis angyalom! Mit csinálsz?
Majd közelebb jött, és elkezdte rázni a két vállánál fogva úgy, hogy kiesett kezéből a géppuska.
– Angyalom! Angyalom!
Hugó sírt, és zuhant lefelé a kettényílt föld belseje felé. Zuhantak együtt anyuval. Anyu meg csak kiáltotta:
– Angyalka! Ne félj! Itt vagyok. Kész, vége. Csak álmodtad. Ne félj, kisangyal. Jól van, jól van. Semmi baj, ne félj. Már ébren vagy – simogatta anyu.
– Hol van Zsuzsi? – kérdezte alig érthető vékony hangján.
– Apu elvitte az oviba. Miért?
– Csak úgy – mondta Hugó, és fojtogatni kezdte a sírás.
Anyu óvatosan az ölébe fektette, és dúdolni kezdett egy dalt, amelyet még ovis korában dúdolt neki minden lefekvéskor: Ne menj el, el ne menj, / Ne hagyjál itt engem, / Mert ha itt hagysz engem, / Bánatos lesz lelkem, / Mert ha itt hagysz engem, / Bánatos lesz lelkem. Hugó elaludt, anyu pedig felhívta a tanító nénit, hogy családi okok miatt Hugó ma nem megy iskolába. Aztán a főnökét, hogy ő sem megy ma dolgozni. Befeküdt az angyalka mellé az ágyba, és.

Bartha Loránd