Képzeld, a múltkor azt álmodtam, hogy sétáltunk a végtelenben. A végtelenben, ahol nem volt cenzúra, ahol nem voltak falak, sem korlátok, sem rendőri kordonok, s ahova csak mi mehettünk, ahova nem jöhettek utánunk sötét emberek a maguk megromlott végtelenjeivel. Megsúgom Neked, ha már "itt voltunk", hogy az ezt követő rengeteg gondolkodás után sem tudom megmondani, mitől romolhatott meg. Talán ennek is lejárt a szavatossági ideje, mint a Valentin-napi szív alakú csokinak. Vajon lesz bírája azoknak, akik még mindig "értékesíteni" próbálják saját végtelenjeiket? És mi történik, ha megromlik? Semmi lesz belőle? Vagy esetleg valami véges? S akkor hol lesz a vége?
Rosszallóan nézel a szemembe: tudom, hogy utálod, mikor ennyit kérdezek. Már látom is a válaszodat, ahogyan száddal betűkké, szavakká, mondattá formálod: "Nem baj, legyintve átcímkézzük, hisz ez még eladható!"
De vajon akkor új végteleneket kapunk, melyeket kedvünk szerint újból bemocskolhatunk? Sárral, méreggel, sok E betűvel, s talán esetleg vérrel. Emberi vérrel, mely csak percekkel ezelőtt serkent ki, mely még melegen csordogál végig a kihűlőben levő testen, de amint a mienkre ér, fájdalmasan forróvá válik, s egy szót éget ráncos, rugalmatlan bőrünkbe: "GYILKOS". Mind azok vagyunk. Kíméletlenül ölünk. Gondolatokat, álmokat, szavakat, életeket. És meggyilkoljuk a fehéret, a feketét, a halált. Végül mi marad? Esős, hideg vasárnap délutánok. Az útról kémleljük majd az angyalok szobájában a fel-fellobbanó tüzet, s mi magunk már csak valamiféle füstszagú lények leszünk. Csak azért, mert mindannyian főszereplők akartunk lenni ebben a szörnyű... tragédiában? Igaz, lehetett volna komédia is, de nekünk büszkeségünk, s méltóságunk többet jelentett. Az a méltóság, melyet naponta adunk el. Piros szívecskékért, Valentine’s Day feliratú borokért, drága parfümökért, giccses plüssmackókért, sötöbö. Így, sok ö-vel, mert ez így menő! Így leszünk menők? Meg a dupla v-vel írott wízzel.
Ironikus, hogy azt hisszük, emelkedünk, miközben saját kezünkkel fojtjuk bele magunkat az újrahasznosítható világunk szennyébe. Mert manapság minden elhasznált anyagból, fogalomból, érzésből újat lehet gyúrni. Kidobjuk őket, szétzúzzuk, s aztán megint életre keltjük. A végeredmény, bár az újrahasznosítás útján megalkotott vécépapírhoz hasonlít – s persze rendeltetése sem nemesebb célú az említett tárgynál –, görcsös ragaszkodásunk tárgyává válik. Példaképeink nem az értékeket elénk tálaló művészeink, hanem instant, tehetségtelen hollywoodi csillagnak képzelt celebeink a műmelleikkel, a műszájukkal, a műkörmükkel, a műéletükkel, a műérzéseikkel, a mű alkotásaikkal. Nap mint nap őket utánozva ébredünk, sminkelünk, messengerezünk, Facebookozunk, vagyis éljük "szociális életünket".
Mindezt összegezve azonban feltevődik bennem még egy utolsó, de tényleg utolsó kérdés: Hát élet ez???

Bencze Melinda