Tíz nulla négy. Na jó, most már tényleg fel kéne keljek. Ő még biztos nem ébredt fel, amekkora hét­alvó! Jobb, ha nem is hívom még ilyen korán. Reggelizem, megiszom egy finom jázminos zöld teát, zuhanyozom, nekifogok olvasgatni, aztán hipp-hopp, máris eltelik egy-két óra, és akkor biztosan felhív.
Tizenkettő harminchat. Reimer, Tiemann, Kolbe, Schnidt, Lebedeev, Würtz, Clemmensen, Perkin Jr., Dieckmann, Kucserov... Biztos, nagyon kedves bácsik voltatok, de most pont oda kívánlak titeket! Ki a fenét érdekelnek a reakciók éppen ma!? Jó, persze, hivatalosan utálom a Valentin-napot, mert ez egy nagy amerikai giccs, idétlen nyáladzás, de... az ő kedvéért azért mégis tudnám szeretni egy kicsit. Olyan édes volt tegnapelőtt is, mikor moziban voltunk. A kedvemért még azt a romantikus vígjátékot is megnézte, ráadásul azt is tudja már, hogy melyik a kedvenc koktélom. Hát kell ennél több? És az a masszázs, hú... Csak hívna már fel! El is döntöttem, ma büszke nő leszek, még véletlenül sem fogom én hívni előbb, telefonáljon csak ő, ha hallani akarja a hangomat.
Tizennégy negyvenhét. Végül is még nincs késő, máskor is általában három után hív, nem előbb. És fő a pozitív gondolkodás: ma lesz egy csodálatos, romantikus esténk. Hamar be is fejezem a tanulást, hogy ha hív, legyek készen.
Tizenhét nulla hat. Azt hiszem, most már hivatalosan is kezdhetek aggódni. Tényleg nem értem ezt a pasit. Egyfolytában azzal szédít, hogy elcsavartam a fejét, meg elvarázsoltam, erre tessék, pont ma rám se bagózik. Mondjuk, még nincs este...
Tizennyolc ötvenkettő. Telefonkám, te mindjárt meg fogsz szólalni! És ő fog hívni. Mondom, megszólalsz. Nézz rám, itt állok teljes harci díszben, hajat mostam, vasaltam és göndörítettem, sminkeltem, és fél órán át válogattam a ruhát. Szóval, most már igazán rászolgáltam arra, hogy hívjon. Na, csengjél már! És... á, nem, ez baromság. De mi van, ha valami baja történt? Mi van, ha valami részegek beléjük kötöttek az utcán, aztán verekedés tört ki, és a sürgősségre került? Verekedés, fényes nappal? Inkább hagyjuk! De attól még... lehet, elütötte egy kocsi, vagy valami egyéb szörnyűség történt vele. Hú, de begolyóztam! Jobb lesz, ha az ilyen elméleteket most törlöm az agyamból, mert a végére tényleg teljesen becsavarodom.
Huszonegy huszonnyolc. Hú, azt a... Milyen lakás ez, hogy még pár tyúkszaros tojás sincs itt, amit most jól földhöz vághatnék. Nekicsapnám én a telefont is a falnak, csak ne most vettem volna újat, ezt sajnálnám máris tönkretenni. De hogy én mennyire tudtam már az elején, hogy ez egy szemét alak. Akkor, már akkor tudtam, hogy csak hülyít, mikor ott, a taxiban azt mondta, hogy szeret. Persze, szerethet is négy nap után! De azért ezt az aljas húzást, hogy heteken át mindennap hív, löki a sódert, és erre pont ma nem hív fel, ezt még tőle sem vártam. Igen, ő, a romantikus hősszerelmes, a temperamentumos csávó, és tessék, ma semmi! Nem baj, csak hívjon fel, repülni fog, nem érdekelnek majd a süket kifogásai!
Huszonhárom ötvenhét. Már majdnem elfelejtettem, hogy miért is utálom ezt a napot. Szerencse, hogy volt egy kedves ember, aki emlékeztessen rá. Hú, most hogy megütném! Nem baj, ezzel vége köztünk mindennek. Csak telefonáljon, úgy elküldöm melegebb éghajlatra, hogy azt nem teszi ki az ablakba. Én pedig majd kapok magamnak egy aranyos, rendes pasit, aki tud engem értékelni. Ez a majom azt sem tudja, mit veszít!
Nulla óra egy perc. Cseng a telefon.
– Szia, cicám! Tudom, hogy utálod a Valentin-napot, ma ezért nem hívtalak. De már nagyon hiányoztál. Mit szólnál egy késő esti randihoz? Mondjuk öt perc múlva, előttetek?
– Szívem, el sem hiszem, hogy ennyire édes vagy! Máris jövök, csak épp felkapok magamra valamit. Sietek!

Borcsa Imola